A Netflix és Hulu már annyi saját tartalmat is kínál, főleg minőségi sorozatok formájában, hogy nem elég a nap 24 órája, arra, ha valaki kedvenc, színvonalas sorozatainak akar hódolni. Talán városi legenda, de jól szemléltet, hogy az M1 1957 május 1-ei hivatalos indulása után egészen 1971 augusztus 18-ig kellett várni a „túlcsorduló kínálatra”, az M2 megjelenésére. És a nézők először ahelyett, hogy örültek volna a tartalombőségnek, levelekkel bombázták a közszolgálati televízió vezetőit, panaszolva, hogy döntésre kényszerítik őket, hiszen, miközben egy csatornát nézik, tudják, hogy a másik csatorna műsorairól lemaradnak.


 

Azóta ez a bőség és a ránk zúduló információ mennyiség tovább nőtt, a legnagyobb programcsomagban jelenleg több mint 120 magyar nyelvű csatorna kínálata található meg. Ebből a tényállásból kiindulva a szokásos média- és netoptimista bejegyzéseimmel szemben most egy kevésbé ismert, negatív jelenségre, a túlcsorduló, befogadhatatlan kínálatra és a digitális demenciára (magyarra fordítva: elbutulásra) szeretném felhívni a figyelmet.

Dr. Manfred Spitzer német pszichiáter a 2012-ben megjelent Digitale Demenz. Wie wir uns und unsere Kinder um den Verstand bringen című könyvében arról ír, hogy minél korábbi életkortól alkalmazzuk a digitális technológiát és fogyasztjuk a digitális médiát, az annál nagyobb károkat okozhat. Mindez szemben áll azzal, amit eddig hittünk, miszerint okosabbak és jól informáltabbak leszünk az életünkbe mind nagyobb mértékben beépülő technológia és média által.

Spitzer szerint a túlzott használat memóriazavarokat, csökkenő koncentrációképességet és végső soron társadalmi elszigetelődést is előidézhet. Nem tudjuk ugyanis, hogyan hat az óriási információ mennyiség, melyet nem tudunk megfelelően feldolgozni a gondolkodásunkra, és végső soron az agyunkra. Az elméletével világhírűvé vált pszichiáter hasonlatot is hoz, arra, hogy nem ismerjük a technológia lehetséges árnyoldalait. Példája szerint a röntgenkészülékek felfedezése után az USA-ban a röntgen-party-kat szerveztek, ahol gazdag házigazda saját, szórakozásra vásárolt készülékét a vendégek rendelkezésére bocsátotta, hogy azok egymást röntgenezzék orrvérzésig. A röntgenezés ellenőrzés nélküli hagyománya sokáig megmaradt, és az amerikai cipőboltokban az 1950-es években is a vevők lábát átvilágították, hogy kényelmesebb cipőt adjanak el nekik. A sugárzással akkor még senki sem törődött.

A digitális demencia a legbehálózottabb, legdigitalizáltabb, legmediatizáltabb országokra jellemző, élen Dél-Koreával, a képernyők országával. Az orvosok itt a fiataloknál is feltűnően magasabb arányban memóriazavarokat, csökkentett koncentráció képességet, érzelmi kiüresedettséget diagnosztizálnak. Nem csak feledékenységről, hanem gyengülő gondokozási képességről is szó van már.

Hasonló problémáról számol be a világhírű magyar agykutató, dr. Freund Tamás, az MTA alelnöke is, aki szerint a digitális technológia és túlzott médiafogyasztás hatására az információ az agyban csak felületesen raktározódik el, aminek frusztráció és stressz lehet a vége. Az interneten való szörfözés, az egyik oldalról másikra való gyors átkattintás, a tévécsatornák folyamatos váltogatása gátolja az elmélyülést és a megismerést. A neurobiológus szerint agyunk ugyanis nem a mediatizált világra jellemző információ mennyiségre lett teremtve. Azzal, hogy mind könnyebben jutunk rengeteg információhoz, és nem társítunk ezekhez érzelmi impulzusokat, a feldolgozás és eltárolás felszínes marad, ami végső soron a már említett digitális demenciához vagy szorongáshoz, depresszióhoz is vezethet.

De mi a megoldás? A slow living és tudatos médiafogyasztás, a szelektálás. A digitális technológia és internet előtti korra az emberi agy az evolúció során millenniumok alatt alkalmazkodott. A túlcsorduló tartalomkínálatban az új jelenségeket meg kell ismerni, tanulni kell a szűrést és befogadást. Különben a technológia és média uralkodik felettünk.

Ennek egyik módja, hogy előre eldöntöm, mi az az idő, amit média fogyasztással. Mennyit internetezek, milyen oldalakat látogatok meg, hányszor posztolok a Facebookon egy nap és hányszor nézem meg mi újság, hány sorozatot követek a tévében és milyen gyakran nézek híreket. Így talán még kordában tartható az az információ mennyiség, melyet az agyunk be tud fogadni, fel tud dolgozni, és visszaidézhetően el tud raktározni. Azt, amitől tájékozottabbak és végső soron okosabbak leszünk.