Az első olyan hazai egyházi férfi, ráadásul szerzetes, aki valóságos sztárja lett a Kádár-rendszer szócsöveként működő Magyar Televíziónak, Öveges József volt, csak hát ezzel az a bibi, hogy a fizika csodáit lefegyverző lendülettel és magával ragadó stílusban bemutató „mindenki tanár bácsijáról” az emberek kilencven százaléka nem is sejtette, hogy „amúgy” pap. Erről akkoriban szó sem eshetett a nagy nyilvánosság előtt.
Azóta persze nagyot változtak az idők. Például „Pálferi”, a stand upos stílusú „pszichopap” már nem „rangrejtve” jelent meg a különböző műsorokban, amikor páratlan népszerűségű, mentálhigiénés, önismereti és kapcsolati témájú előadásain felbuzdulva egy ideig kézről kézre adták a médiában.
Persze ő napjainkban is kivétel, az pedig valóságos szociológiai és társadalom-lélektani csemege, ahogy honi műsorvezetőink rendre marslakóknak kijáró feszélyezettséggel szólítanak meg papokat, akiknek a nagy része ehhez és megszokott (tegyük hozzá: nem szükségszerű) szerepfelfogásához igazodva hasonló „oldatlansággal” felelget a neki feltett kérdésekre, és adás végéig sem sikerül „kibújnia a reverendájából”.
Pedig érdemes volna, s hát a jó pap – na meg a jó média – holtig tanul. Milyen üdítő és egészséges is lenne, ha egy-egy beszélgetés során sikerülne finoman kipiszkálni nemegyszer jellemző betokosodott viselkedésformái közül némely egyházi interjúalanyt, hogy megvillanhassanak emberi vonásai.
Jó példáért nem szégyen a szomszédba vagy akár messzebb is menni. Történetesen Olaszországba, ahol naná, hogy szintén vannak karót nyelt emberek, de nem érzékeljük csodabogaras ritkaságnak, ha vérbő humorú, belevaló, „emberi” papokba botlunk. Olyasfélékbe, amilyenbe most az egész katolikus egyház botlott, amikor is megválasztották a szintén talján felmenőkkel büszkélkedő Ferenc pápát, akinek nagypapásan közvetlen stílusa s ennek mélyén forrásozó lelkülete jócskán felkavarta az őt körülvevő állóvizeket. Például azzal, hogy többször is kifejtette a papokról beszélve, hogy „birkaszagú (lelki)pásztorokra” van szüksége az egyháznak s az embereknek, olyanokra, akik ismerik őket, osztoznak örömeikben-bajaikban, köztük élnek, s nem afféle külön kasztként.


Klasszikus megtestesítője e típusnak don Camillo, a rettenthetetlen és gyermeki hitű falusi plébános, aki a rábízottakért – s helyi és történelmi sajátosságként: a kommunistákkal szemben vívott csatározásaiban – szinte mindenre képes. Humora kiapadhatatlan, s ha kell, pofonokat sem rest bevetni érvelései során, ahogy az egy mediterrán vérmérsékletű komédiában dukál. De a lényeg Giovannino Guareschi róla szóló első kötetének címében rejlik, mely így hangzik: Don Camillo kisvilága. Csakugyan egy személyesen is belátható kisvilágról szólnak e pap nem mindig hétköznapi kalandjai, arról az emberi közösségről, amelyet személyiségének fényével, derűjével, figyelmével és szeretetével mindegyikünk feladata és lehetősége volna besugározni. A humor mellett a hit természetessége ragyogja be ezeket az akciókban is gazdag sztorikat: don Camillo a templom feszülete előtt állva vagy térdelve élete minden eseményét bizalmasan – olykor azért tekerve a szót – megbeszéli Krisztussal, aki rendszerint meg is mondja véleményét a papnak: kedvesen dorgálva, vagy épp megbocsátó derűvel.


Az említett könyv 1948-ban látott napvilágot, s már négy évvel később film is készült belőle. Ezt 1965-ig még négy epizód követte, s valamennyiben a szeretni valóan lóképű francia komikus, Fernandel kelti életre feledhetetlenül don Camillo alakját. Fő ellenfelét, a kommunista polgármester Pepponét – akivel az igazi bajok idején, mindennapi csatározásaik dacára mindig megsegítik egymást – Gino Cervi játssza.
Hogy öncélú szórakoztatásnál többről van itt szó, és hogy az önfeledt pofozkodásnál mélyebb s egyetemesebb régiókat is érintenek e történetek, azt jól mutatja, hogy az utódjáétól merőben különböző, visszafogott temperamentumú, ízig-vérig professzor és tudós alkatú XVI. Benedek pápa saját bevallása szerint ősz fejjel is szereti e filmeket. De nemcsak neki – mindannyiunk kisvilágának jót tehet don Camillo.

A „Don Camillo és a tiszteletre méltó Peppone” című film vasárnap 20.50-kor látható az M3-on.