Pedig az eset éppenséggel egy gimnáziumi osztály művészeti nevelés tanóráján történt. Igaz, a helyszín nem mindennapi: cirkuszporond, történetesen a Richter Flórián Cirkusz porondja. Fűrészpor tölti be a katedra szerepét: a diákok körbeülik az előadót, aki – egy nyitott gondolkodású tanerő meghívására – arra tesz kísérletet, hogy méltó rangjára helyezze vissza a cirkusz jelenségét a művészetek nemes csarnokában.

Mélyreható esztétikai fejtegetések hangzanak el, szóba kerül a cirkusz térformájának kozmikus jelentősége, de a cirkuszi műfajok szimbolikus erejű üzenetei is éppígy: a botladozó bohócé, aki szorongásaink megtestesítője, ezáltal szublimáló szerepet tölt be; az állatidomítáré, amely paradicsomi illetőleg túlvilági létünk vágyott harmóniáját idézi meg a szemünk láttára – még Szent Ferenc és Páduai Szent Antal is szóba kerül –, no és az akrobatikus műfajoké, amelyek éppúgy az ember lehetőségeinek meghaladását példázzák, akárcsak a hérosztörténetek a mitológiában. S ha ez nem elég: az expresszionizmus és az egzisztencializmus is említést nyer a manézs mágikus körében, mint amely szellemtörténeti irányzatok mintegy demonstratív kifejezésre jutnak a tünékeny káprázat zarándokló szentélyében.

És mert az esztétizálásnál mégiscsak érdekfeszítőbb a személyes tapasztalat megosztása, az óra megkoronázása gyanánt maga a direktor is a diákok körébe lép.

A kellő, ildomos bemutatást követően.

Olimpiai évet írunk, kézenfekvő tehát, hogy a magyar olimpikonok párhuzamával nyomatékosítsuk vendéglátónk és vendégünk kilétét: Richter Flórián személyében a magyar cirkusztörténet mindeddig egyetlen aranyérmese, Monte Carlo akrobata-olimpikonja áll készen, hogy megfeleljen a tizenéves látogatók kíváncsi kérdéseire.

Jönnek is szépen a fölvetések, többségükben a szokásos, a cirkusz egzotikumától elbűvölt tónusban: mennyit kell gyakorolni, hogyan bánnak az állatokkal, hiányzik-e a stabil otthon, hogyan karácsonyoznak a világ egyik vagy másik végében. Cirkuszolimpikonunk higgadtan válaszol a százezerszer fölvetett kérdésekre. Senkivel sem érezteti, hogy világcsúcs-tartó, vagy hogy a karácsonyi szezont a világ egyik legelőkelőbb színházában, az amszterdami Carréban dolgozza végig családostul és lovastul, szmokingos meg briliánsokkal teliaggatott publikum gyűrűjében. Fegyelmezett művészember felel a gimnazistáknak. Fegyelmezett, tudatos – és roppant autonóm. Mely utóbbi erényre a nekibátorodott diákság heccnek szánt beszólása derít fényt. Amikor is egy bekiabáló nagy bátran azt veti oda a világklasszis artistának: Csinálj egy szaltót!

Erőtlen a tollam, hogy részleteiben adjam vissza a fölvetésre érkezett választ. Nemesség, a valódi teljesítményből forrásozó fölény és a minden valamirevaló eredményt fémjelző önérzet sugárzik belőle – a szájtáti polgárnebulók legnagyobb döbbenetére. A pedagógia sokévnyi mulasztását pótolja a pimaszkodásra érkező válasz. Tiszteletre int egy tiszteletlenre formálódott nemzedéket. Mert aligha ők tehetnek róla: a világ, már legalábbis a médiában megjelenő szelete lassanként minden méltánytalanságra képes, ha figyelmünk kivívása a tét. 

Egy nap megértik talán, hogy az egész kihelyezett művészeti óra legfontosabb tanulságát kapták meg, a lehető leghitelesebb forrásból. A világ legelső lovasakrobatája nem ugrik be a heccnek, nem ugrik szaltót csak úgy szére-szóra. És hogy mi az örökbecsű eme visszautasításban? Nos, épp ez a szempont a leginkább megfontolandó médiaheccektől túltelített életünkben. Mert a szaltó – akárcsak az artistaszám többi eleme – nem öncélú bravúr, vásári attrakció. A klasszikus esztétika ekként fogalmazna: a szaltó mint esztétikai elem egy magasabb esztétikai egység, fenomén: az artistaszám eleme. Nem önmagában csodálandó, de a produkció teljes keretében. Nincs helye a ponyván.

Mit is tapasztalunk ezzel szemben az úgynevezett sztárvilágban? Neves színészeink hajítják félre Thália papjainak fejékét, csak hogy a médiavilág kegyeit elnyerhessék. Koncként vetik oda a bulvárnak magánéletük bizalmas részleteit, máskor meg emberi méltóságukat is sutba dobva esetlenkednek a köznevetség kereszttüzében, feledve művészhivatásuk magasztos kívánalmait. Piruló orral jelzem: valamire való cirkuszi bohóc idáig sohasem aljasodna.

A celeb ugrik. Habpartyban csúszkál, fejét káposztásdézsába dugja.

A vérbeli művész egyhelyben áll. Neki ugyanis van helye még, és tudja is ezt. Mutassatok nekem egy igazi művészt, és ő helyére billenti ezt a sarkaiból kifordult világot. Tiszteli a műfajt, a nézőt, és nem utolsó sorban tiszteli önmagát. Ezt a tiszteletet kellene visszatanulni a manézstól, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!