Tabuként, mágikus világelvként alkalmazzuk, éppúgy, mint eleink a magukéit. Az emberiség hajlamos rá, hogy minden törekvését egy lapra tegye föl. Madách részletesebben kifejti. Márpedig az egyetemes eszmék két módon jelentkeznek. Vagy a sokaság óhajtása segíti őket a napvilágra – ilyen eset volt az abszolutisztikus társadalmak jogfosztott tömegeinek mindent magával söprő szabadságvágya -, vagy ügyes kommunikátorok csiholnak univerzális világmagyarázatot egy-egy értékfogalomból, lásd emancipáció, autonómia, szexuális szabadság. Egyik is, másik is kifullad, visszájára fordul előbb vagy utóbb, és a mesterségesen generált, az emberi természet hajlamain erőszakot tévő eszmerendszerek kimúlása szokott több fájdalommal járni.
Ma mindegyre azt halljuk, hogy boldogulásunkat, a világban való eligazodásunkat az úgynevezett digitális kompetencia biztosíthatja a leghatékonyabban. Oktatásban, közigazgatásban, bankszektorban és biztosítási rendszereinkben egyaránt ez a varázsszó. Részben érthető logika mentén. Ahogy a gépesítés mindegyre általánosabbá vált, úgy lett mindegyre fontosabb, hogy az átlagember se tébláboljon bávatagon, ha ügyes-bajos dolgaiban számítógép használatára szorul. Ha egykor az írógép betűkiosztásához kellett alkalmazkodnunk, manapság az opciók és alrendszerek logikájához idomítjuk problémamegoldó készségeinket, de ha kell, még izomzatunkat is, a hatékonyabb SMS-írás érdekében. Érthető folyamat: az emberi szervezet hihetetlen alkalmazkodókészségről tesz tanúságot, ha a világgal szembeni adaptív viszony kialakítása a cél. Mindegy, hogy a bölény árnyéka vagy a könyörtelenül villódzó bankomat az aktuális rém: megtanulunk túlélni.


Miközben kiszolgáltatottjaivá is válunk a legyőzött ellenfélnek. Mi másért alakoskodott vajon az ősember dárdaélre került ellenfele bozontos prémjében, koponyáját himbálva, mozdulatait, bőgését mímelve? Félte hatalmát. És mágikus hajlamait az ember nem növi ki pár évtízezred alatt. Ahogy körülnézek, mindenfelé digitális szerkentyűik piszkálgatásába temetkező embertársaim látványa kísért: csak a vak nem látja, hogy az adatátvitel mai mértéke régesrég fölébe kerekedett az életben maradásunk, a világ dolgai közt való eligazodásunk megkövetelte mennyiségnek, és valamiféle öncélú pótcselekvés, kommunikációs kényszer, digitális eszközfüggőség tüneteit produkálja. Fétis lett információcserés kütyüinkből.
Ami nagyfokú szorongásra, elbizonytalanodásra, a világban való helyünk elvesztésétől való félelemre vall.
És amit generálnak. Normát, és ami több: kultuszt kreálnak a digitális eszközök alkalmazásából. Korunk az adatforgalom fetisizálásában véli fölfedezni a boldogság és a részvétel: az emberi önazonosság zálogát.


Érdeke ez az eszközgyártóknak, de éppígy a tudatok, döntési mechanizmusok fölötti uralmat óhajtó szerveződéseknek. Ha Marxék az emberiség kiskorúságban tartását olvasták az egyház fejére, ma aligha szóvá nem tennék az emberfők beterelgetését egy digitális akolba, elzárva előlük a szellem olyan, tágas térségeit, mint a természet, a hagyomány és a kozmikus világérzékelés szférái. Hisz mit sem használ, ha az úgynevezett digitális kompetenciák magvai egy funkcionális analfabéta, az összeadással-kivonással csak elektromos segítséggel boldoguló, elemi önmeghatározásra is alig képes embertömeg meddő talajába hullnak. A művelet aligha kecsegtet fényesebb eredménnyel, mint amikor összkomfortos toronyházakba kényszerítettek szappant, vízöblítéses toalettet hírből sem ismerő szénégető cigányokat. Ha a technológiai generációváltások hajszáját követve sok milliárdból eszközöket bocsátunk annak az embernek rendelkezésére, aki – ezerféle tudásszociológia és -pszichológiai ok folytán, amelyek közt kétségkívül élen jár a média felemás tudatformálása – képtelen világban való léte alapdimenzióinak tisztázására. Ha a technológia bűvöletében egyoldalúvá formáljuk az egyént és a társadalmat. Ha a lét emberi szférái – érzületek, kötődések, önkifejezés és katarzis – alkalmazásokká silányulnak egy mégoly hatékony felhasználói tudatformában. Amely képtelen már, hogy kezdeményezzen. Hogy szabadon feszítse neki jobbra törekvő akarását égnek-földnek. Ahogy az emberiség férfikorától láttuk. Félek, eszközök sokaságára kapcsolt, agyonkábelezett létünk csak értelemvesztett tengődésünk végidejét hosszabbítja meg, reménytelenül.