Amitől féltünk, ím bekövetkezett. Neki kellene veselkednem, hogy végigfuttassam az optika előtt teljes CD-készletemet? Lehet, hogy több szekrényre rúgó műanyaghulladékot raktározok komolyzenei gyűjteménynek álcázottan: alfabetikus sorrend szerint az alapművek, külön szakasz az operának, három saját polc régizene, Mozartnak saját szekrény, Vivaldinak is egy fél. Ha utánaszámolnék, mennyi pénzt fektettem beléjük az elmúlt két évtizedben, kikerekedne belőle egy jobbfajta kocsi – de nem teszem, mert a lemezekben így is több örömet leltem, mint hogyha föl-le furikáztam volna a szürke országúton. Mégis.

Ki ne ismerné a bosszúságot, amikor a winchesterben ragadnak pótolhatatlan fényképek, félbehagyott kéziratok, szerkesztésre váró lakodalmi videók, elővágott művészportrék, vagy akár csak elektronikus levélcímek? Legutóbbi efféle esetemnél olyan árajánlatot kaptam adataim kihalászására az agyhalott szerkentyűből, hogy jobbnak láttam Rossini példájára tekinteni, aki a mendemonda szerint inkább újrakomponálta az egész darabot, ha egy lap a földre hullott, csak ne kelljen lehajolnia érte.

Ám a példa messzibbre vezet, mint csak az asztal alá.

Az ámítógépes guruk régóta prédikálják, hogy adatainkat időről időre érdemes új hordozóra tároznunk. Mindenből két példányt merevlemezre és legalább ugyanennyit CD-re, DVD-re, amelyeket tanácsos pár évente új lemezre másolgatni. Ami azt illeti, kétlem, hogy sokan volnának, akik meg is fogadták az intést. Gondolkodásmódunkat alighanem a külső adathordozók viszonylagos megbízhatósága alakította az elmúlt évszázadokban. Hogy az írás megmarad, forduljunk hozzá bizalommal.

Ami persze leginkább csak a könyvnyomtatás megjelenésétől fogva jelentett többé-kevésbé biztonságos megoldást a tudás átörökítésére. Az adatok megsokszorozása, szerterajzása egymástól távoli könyvtárakba jelentékeny mértékben megemelte a tudásanyag fennmaradásának esélyét – jókora bosszúságára a könyvégető kulturális forradalmároknak, mert egy könyvet vagy akár egy szerzőt mégiscsak könnyebb eltüntetni, mint sokak közös kulturális kincsét, lásd 451° Fahrenheit. Az alexandriai könyvtár egyedi pergamenjeivel jószerével a fél ókor műveltsége veszett el a jövendőnek. És bár a fapapír jóval esendőbb matéria a kódexek bőrhártyáinál meg a rongypapirosnál, a megnövekedett példányszámok mégis azt valószínűsítik, hogy a kinyomtatott információ fennmarad, hozzáférhető lesz, míg csak akad, aki olvasni tudja.

Nem úgy az én másként mentett csángó zeneszóm. Tán egy évtizede sincsen, hogy soksávos digitális masinára rögzítették, zengzetesre kikeverték, zamatosra masteringolták, lemezre tették. Volt, nincs. Akár az elhaló magyar szó Pusztinán. Mélyértelmű kép civilizációs válságunkról! Hisz az emlékezetvesztés, ez a kulturális entrópia aggasztó árnyként kíséri végig az emberiség évezredeit. Már Plátón is aggodalmaskodott, amiért az írás gyöngíti emlékezetünket. Száműzöttek, hajótöröttek beszámolóiban olvassuk, miként jelentett szellemi horgonyt könyv, emberi közelség híján a fejben hordozott tudásanyag felidézése, ismételgetése. Mostanság ellenben mind többet és többet helyezünk külső adathordozókra mindabból, ami életben maradásunkhoz nélkülözhetetlen. Csak az elmúlt fél évszázad tökéletesen fölszámolta egy sereg ősi mesterség évezredes tudáskincsét: nemhogy lószerszámot vagy vesszőkosarat nemigen akad, aki készítsen, de konyhakész fogyasztói világunk annyira függővé és sebezhetővé tett, hogy már egy vasárnapi boltzár is az éhséglázadás rémét vetíti előre. Adathordozóink befogadóképessége gigantikus méretűre nőtt, miközben alapkészségeink sorvadnak: áramszünet esetén legtöbb pénztáros képtelen volna tenyerünkbe számolni a visszajárót, könyvelők programjuk nélkül tehetetlenek a tartozik-követel dolgában, GPS híján lassan haza sem találunk. Tudásunk, életstratégiánk mindinkább a „Kosárba tesz” ikon ügyes megbökésére korlátozódik. Digitális kompetencia – kulturális impotencia. Mentés sehogy.

A keletiek évezredek óta úgy tudják, kilenc bölcs rejtőzik valahol Tibet hegyeiben, hogy ha a messze szakadt emberiség botorul szétszórja, legyen, aki mégis megőrzi a jövőnek az emberi tudás összességét. Különös, de a cyberkorszak is világra hozta a maga ezotériáját: eszerint beavatottak szűk körére bízott alapinformációk jelentik az emberi nem megmaradásának végső zálogát az adathordozók sebezhetősége, egy információs katasztrófa ellen. Ki tudja, mikor fogyunk ki oly mértékben életben tartó adatainkból, hogy esedékessé váljék efféle visszatáplálás. Egyelőre ott tartunk, hogy a hangok helyén 702 MB üres felület tátong a lemezen. Az ember fölsóhajt: a százéves szén- meg az ötvenesztendős bakelitlemezeken még a recsegés is milyen emberi, milyen meghitt. És szólnak.