Caravaggio: Jézus születése


Könnyű ugyanis kijelenteni, hogy egy gyermek csodagyermek. Háromévesen lezongorázza a Boci boci tarkát, hatesztendősen folyékonyan ír-olvas, harmadikos korában megírja az Egri csillagok folytatását, sci-fi változatban. A gyermektehetség nem föltétlen vezet valódi művészkarrierhez, mint ahogyan fordítva sem áll fenn föltétlen ok-okozati összefüggés.
A tehetség mindenekelőtt is meglehetősen komplex fogalom. Egy előadóművészben, egy alkotóban voltaképpen számos tehetség aktivizálódik produkciója illetve teremtő munkálkodása során. Lássuk a legegyszerűbb példát: egy énekesnek lehet akár abszolút hallása, ám ha nem tanulja meg időben az énekhangjának kontroll alatt tartását, az a híres hallás akár boldogtalanná is teheti. És ehhez jön még megszámlálhatatlan tényező: a terhelhetőség, a stresszhelyzetek, a lámpaláz kezelése iránti ellenálló-képesség, a kudarcfeldolgozás készsége, a kitartás, az alkotás örömének túlsúlya a művészkedéssel járó szakadatlan küzdelmek lehúzó erejével szemben. Nem szólva a körülményekről: időben lel-e rá az apró tehetség a megfelelő tanárra, aki rendelkezik azzal a belebújó képességgel és tudatos módszertannal, amely mindig a szükséges irányban és a szükséges mértékben terheli az alakulóban lévő kis fizikumot és lelket.
Annak idején valóságos üzletágnak számított a csodagyermekek szerepeltetése: megszámolni sem lehet, hány felnőttruhába öltöztetett fiúcska és lányka zötyögött föl s alá a XVIII. századi Európa rögös kocsiútjain, hogy mindenféle fejedelmi udvarokban produkálja magát arisztokrata csemeték kinőtt selyemruháiért, mazsolás kuglófér, legjobb esetben pár dukátért. Egyetlenegyből vált fölnőtt csoda: őt márpedig Mozartnek hívták, Wolfgang Amadeusnak, ami Istentől kedveltet tesz, és ez amiatt említendő meg ebben az összefüggésben, mivel a nővére, Nannerl, maga is csodagyermek, nem vitte valami sokra, pedig ő is Mozart volt, és ugyanazon az iskolán nevelkedett, mint öccse.
Habár ami azt illeti, nem vagyok bizonyos afelől, valóban isteni kegy-e kiválasztottnak lenni. Egyes feltételezések szerint Mozart évtizedekkel tovább élhetett volna, ha a szakadatlan gyermekkori hurcibálás ki nem kezdi egészségét. A művészettörténet óriásainak életrajzát lapozgatva alig-alig találunk csodagyermekből lett géniuszt: Bach hangyaszorgalommal képezte magát a legnagyobb kontrapunktistává és orgonajátékossá, Haydn állhatatosan fújta a fiúkórusban, míg csak mutáló hangja miatt nem kényszerült más kenyér után nézni, Verdi parasztgyerekekkel szaladozott a Pó partján, és legföljebb vasárnaponta nyaggatta egy falusi templom orgonáját pár fillérért.
A mai kis virtuózoknak persze már inkább csak a pszichés kihívásokkal kell megküzdeniük. A túl hamari ismertséggel, amely elbizakodottá tesz és sok esetben kizár a korosztálybeliek közösségéből; a hírnévvel, amely nem egyszer hamis arany, és hamar értékét veszti. Mielőtt rázúdítjuk tálentumos gyermekeinkre a sztárkultusz összes személyiségromboló rémségét, gondoljuk végig felelősséggel, hányféle áldás származhatik abból, ha egy gyermek számára megnyílik a művészi önkifejezés lehetősége: örömök, közösség, felfedezés, megismerkedés a legnagyobb művekkel, a lelki harmónia és az önuralom legalább akkora áldások, mint a reflektorfény.
Karácsony van, a gyermekek ünnepe. Hagyjuk meg kis tehetségeink gyermekkorát, ameddig csak lehet. Hisz a kis Jézust is lelkes rajongás vette körül a betlehemi éjszakán. A keresztet azonban egymagának kellett elhordoznia.