A „Triptichon” című összeállítás három filmballadát sorol egymás után. Mind a forradalom utóéletét vagy inkább utóhalálát kutatja, egészen személyes szinten. Az egyikben az 1956. decemberi nőtüntetést idézi fel, a másik a megtorlások időszakának közepébe taszítja a nézőt, a harmadik pedig egy pedagógusnő sorsán keresztül vetíti elénk az önfeladás stációit.

„Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna.” Ezt is a belső száműzetésből világító Hamvastól idézi a film. Igen, hol volt már egy év múlva az a december, amikor (értelmiségi férfiak szervezése nyomán) lányok, asszonyok ezrei tüntettek Budapesten, aztán vidéki városokban is követték példájukat, hogy a november 4-i szovjet bevonulás hónapfordulóján békésen, méltósággal az őszi áldozatokra, hősökre emlékezzenek. S nemcsak a rájuk emelt gépfegyverrel, hanem az eseményeket követő rendőrségi és bírósági eljárásokkal is szembe kellett nézniük. És például munkahelyük elvesztésével. Egy szelíd sétára adott durva reakciókkal.

Az „…Amikor az óra 11-et mutat, induljatok…!” című filmballada a maga egyszerűségében hordozza erejét. Idős, barázdált asszonyarcok emlékeznek premier plánban. De nem bántó e közelség. A vallomások mindvégig megőrzik jóleső intimitásukat, s ezeket „festik alá” a korabeli – nemegyszer persze gyenge minőségű, amatőr – fotók vagy más dokumentumok olykor már-már szétmálló nagyításai. Igen, a rendező a közelik barátja, a részletek érdeklik. Nem kortablót és nem is átfogó tanulmányt fest – cseppben keresi a tengert. S a körülbelül húszperces alkotás fekete-fehér képeiből, a megrendült vagy épp derűs hangú szereplőktől többet viszünk magunkkal, mint sok mégoly akkurátus, de bajosan befogadható tudományos elemzésből. Persze ez nem olcsó szembeállítás, hiszen utóbbiak eredményeit és fedezetét nem nélkülözhetik az emlékezetkultúra széles közönséget megszólító filmjei.

A tekintetek és hangok lélekereje, a jól megválasztott képek és a látott-hallott szöveg egymásra hatása tartja fogva ellenállhatatlanul a nézőt a „Kegyelem” című bő negyedórában is, mely már a kádári megtorlások átmeneti korszakára mutat rá villanófényekkel. A forradalom során „a tömegbe sodródott”, majd halálra ítélt fiatalemberek szüleinek, menyasszonyának kegyelmi kérvényeit olvassák fel idős és fiatal emberek, majd kérésük vagy inkább könyörgésük elutasításának iszonyata szólal meg az úgynevezett jog szenvtelen nyelvébe csomagolva.

„Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz.” Már megint Hamvas Béla ébresztgeti a lelkiismeretet, látva, milyen gyorsan „sorba állt” az ország a forradalom és emlékének vérbe fojtása után. A „Triptichon” harmadik darabja, a „Decrescendo” az ’56-os nőtüntetés egyik résztvevőjének sorsát kíséri figyelemmel. Azt, hogy a Kádár-rendszer konszolidációjának idejére e fiatal nő korábbi önmagát megtagadva térhetett vissza a pedagógusi pályára – megkeseredett emberként. Túlélve önmagát.

„Semmi rendkívüli”: csak el kell mesélni, mi történt. A lehető leghűségesebben a megismert tényekhez és önmagunkhoz. Lehetőleg úgy, hogy a ma élők, a még érintettek és érthetően elfogultak, vagy az ifjabb, akár érdektelen nemzedékek egyaránt bevonódjanak, s ne tudjunk kibújni a múlttal való őszinte szembenézés feladata alól. Pusztán azért, mert az a jelenben a jövőnket is alakítja. S nem mellesleg emberségünk próbaköve.

A Triptichon című magyar dokumentumfilm november 20-áig megtekinthető a Médiaklikken: http://www.mediaklikk.hu/2016/11/03/triptichon-harom-filmballada/