A mindenkori közszolgálati média a vallásokhoz nem semleges módon áll hozzá. A szabályozás abból indul ki, és erre jó okai vannak, hogy a vallások értéket képviselnek a társadalomban, és így a vallásos közösségek speciális, tájékoztatás iránti – a profitorientált média által jobbára figyelmen kívül hagyott – igényeit ki kell szolgálni. E felfogásba nem csak, hogy e közösségek sértegetése nem fér bele (pl. a közmédia vélemény-műsoraiban), hanem éppen ellenkezőleg, a komoly társadalmi jelenléttel bíró egyházak bemutatása az intézmény törvényben előírt feladata (ami persze nem zárja ki az egyházak működésének bírálatát sem). Ettől függetlenül a Charlie Hebdo-gyilkosságok által exponált kérdések végiggondolása hamisítatlan közszolgálati feladat.


 

A blaszfémia (vallásgyalázás) mint szólásszabadság-jogi kérdés nem újkeletű, mi több, a legrégebbiek közé tartozik. A blaszfémia tilalma, azaz a vallások, vallási szereplők, hittételek védelme a szólásszabadság legősibb korlátjának számított a nyugati jogrendszerekben is. A kérdés a huszadik században fokozatosan háttérbe szorult, de nem tűnt el teljes egészében. Európa legkésőbb Salman Rushdie Sátáni Versek c. kötetének 1988-89-es botrányakor figyelt fel újra a kérdésre. Ez a figyelem újabb intenzitást kapott a „dán karikatúrák” 2005-ös esetét követően. Az elmúlt évtizedben időről-időre fellángolt a vita, elsősorban a radikális iszlám és Európa tisztázatlan kapcsolata, másodsorban a vallások általános védelme melletti és a szekuláris európai államok libertárius megközelítéséhez kapcsolódó érvek vonatkozásában.

2015. január 7-e, a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni brutális támadás a szólásszabadság szempontjából nem tekinthető egy új világ kezdetének. A tragédia mégis képes lehet arra, hogy egy új megközelítés kiindulópontjának tűnjön fel utóbb, ha abból az eddig nem tapasztalt jelenségből, amikor európaiakat Európában mészárolnak le azért, mert véleményszabadságukat gyakorolták, az európai államok olyan következtetéseket vonnak le, amelyből eddigi politikájuk megváltozása következik.

Az első, ösztönös sajtóreakciókból az a felfogás rajzolódott ki, hogy a Charlie Hebdo elleni merénylet nem pusztán a megölt újságírókat, karikaturistákat, hanem egyenesen az európai kultúra elpusztítását célozta. Így nyilatkozott a New York Times aznapi véleménycikke éppúgy, mint a magyar online sajtó jelentős része. Európa helyzete valóban rendkívül kockázatos: ha a kultúrák háborúja zajlik, és az Európába beengedett muszlimokat ennek keretében „meg kell fékezni”, akkor milyen módon tudjuk biztosítani számukra az európai kultúra egyik alapját képező egyenlő emberi jogokat? Ha az iszlám radikalizmussal szemben fellépünk (félretéve az emberi jogok egyenlőségének dogmáját), az azt jelenti, hogy számukra nem biztosítjuk pl. a teljes vallás- és szólásszabadságot. Ha ilyen erős kivételt teszünk, akkor nem károsítjuk-e az „európai értékeket”? Ha nem teszünk, veszélybe sodorjuk-e magunkat, védtelenül hagyva mindazt, ami számunkra fontos? Ha pedig visszalépünk az iszlám terroristák kedve szerint (és mondjuk megtiltjuk a Charlie Hebdo-féle karikatúrák közlését), akkor tudunk-e ilyen áron biztonságot venni, megőrizve szabadságunk maradékát?

A blaszfémia kapcsán felvethető kérdések köre ráadásul ennél is összetettebb. A vita valójában nem kizárólag, sőt Európa legtöbb részén – a látszat ellenére – nem is feltétlenül elsősorban a „muszlim radikalizmus” vs. „európai értékek” összecsapásról szól, hanem legalább annyira a kereszténység vs. szekularizáció (állami semlegesség) vitáról. Különösen élesen merül ez fel a laicizmus hazájában, Franciaországban, ezért egyszerre tragikus jelkép a Charlie Hebdo elleni merénylet, miközben a lap mint jelenség, annak társadalmi megítélése, hatóságok általi kezelése mégsem alkalmas az európai szintű, általánosító következtetések levonására.

Az iszlámtól való európai félelem részben Európa saját szekuláris identitásához kapcsolódó zavartságából fakad, és ebből az is következik, hogy az iszlám legerősebb európai védelmezői furcsamód keresztény vallási konzervatívok lesznek – hiszen a Charlie Hebdo-ügyben, a vallásokat kivétel nélkül támadó karikatúrákat illetően valamennyi vallás „sorsközösségbe” került.  

Ha innen nézzük tehát, akkor valamennyi vallás hívei állnak szemben a szekuláris Európával, még akkor is, ha a szembenállás mértéke és intenzitása természetesen jelentősen eltér. A keresztények meghatározó többsége nem kívánná a szekuláris Európa felszámolását, az állam és az egyházak közötti falak lebontását, de egy kicsivel több tiszteletet a vallásának szívesen kapna. A radikális iszlám egyes hívei feltehetően nem bánnák a jelenlegi Európa eltűnését. A keresztény toleranciát követel az iszlám hívei számára, az iszlám egyes hívei a keresztényeket is készséggel kiirtanák, ha tehetnék.

A vallások társadalmi szerepén és kezelésén túl pedig itt van a szólásszabadság saját magában is éppen eléggé súlyos kérdése. A szólásszabadság az európai demokratikus identitás, a nyugati kultúra alapvető építőköve. Ugyanakkor az emberi méltóság tisztelete, a tolerancia, egymás megbecsülése szintén az európai kultúra alapjai közé tartozik. Az egyes államok, ha ezek az értékek és a szólásszabadság egymással ütközik, különböző módokon és eredménnyel határozzák meg azok egyensúlyát, azaz nincs a szólásszabadság kérdéseiben homogenitás.

„A szólásszabadság nem engedély arra, hogy hülye legyél.” – ez áll azon a hűtőmágnesen, amit Washington D. C.-ben, az újságírás Newseum nevű, lenyűgöző, megrendítő hatású múzeumában vettem. Igaz lenne ez? Ha a szólásszabadság jogát biztosítjuk, meg lehet-e követelni a morálisan megfelelő használatát? Vagy a szólásszabadság mindenkié (a hülyéké, a gyűlölködőké, a blaszfémeké is), és gyakorlása független a moralitástól? Az etikus szólásszabadság eszméje a kölcsönös toleranciát várná el: a jogosulttól önkorlátozást, a megsértettől a sérelmén való felülemelkedést. Szép lenne, de mi van, ha nem működik a gyakorlatban?

A dán karikatúrákat elsőként közlő Flemming Rose szerint egyenesen erkölcsi kötelesség fellépni az iszlámmal szemben, azaz a felelősség éppen ellentétes irányú, és szükségszerűvé teszi az e közösséget sértő karikatúrák közlését. Barack Obama amerikai elnök ezzel ellentétben a szólásszabadság gyakorlásának etikai vonzataira utalt, amikor 2012-ben, a YouTube-on elérhető Mohamed-filmet követő terrortámadások után szólalt fel az ENSZ közgyűlésén. Obama a videót „a muszlimok, sőt egész Amerika elleni sértésnek” nevezte, amit el kell utasítani annak, aki tiszteli az emberiséget, ugyanakkor a szólásszabadság védelmi körébe utalta. Ugyanabban az időben a Fehér Ház sajtószóvívője egy nyilatkozatában külön kitért a média felelősségére, és leszögezte, hogy „nem kérdőjelezzük meg senkinek a jogát arra, hogy ilyen tartalmat tegyen közzé, de megkérdőjelezzük a szerkesztői döntést, amely a közzétételhez vezet.”

 De vajon a joggyakorlás lehetőségének és tényleges gyakorlásának megítélése nem feltétlenül jár együtt, hanem elválasztható egymástól? Egyes nézetek szerint nem védhető a jog a gyakorlat védelme nélkül. Azaz, a jog biztosítása mellett gyakorlásának lehetőségét is biztosítani kell, illetve ha valaki ténylegesen gyakorolja (a blaszfémiához való jogát), akkor nem szabad emiatt elítélnünk.

Ez a felfogás bizonnyal nem jelenti azt, hogy sértő, gyalázkodó vélemények gazdáit ne lehetne megpróbálni meggyőzni, ne lehetne velük vitatkozni, de el kell viselni az ilyen vélemények jelenlétét. Ezen elviselés, ha úgy tetszik, valamiféle alapvető tisztelet megadását jelenti, bármely vélemény kifejtőjének irányában, amellyel az illető részt vesz a nyilvánosságban, és amelynek kifejtésére joga van. Az Obama elnök által is sürgetett, etikus szólásszabadság valóban etikai norma marad, így nem kikényszeríthető. Nehéz lenne következetes, és a szólásszabadságot tiszteletben tartó módon meghatározni, hogy hol húzódik a más vélemények, életformák, szabadság-gyakorlások iránti kötelező minimális tisztelet határa, ha ezt a kérdést jogilag kezelni akarnánk; ezért helyesebb, ha e tolerancia inkább csak erkölcsi parancs marad, mintsem hogy jogi normává váljon.