Hajdan gyakori tünemény volt, hogy Kossuth-díjas vezető színészeink kölcsönözték a hangjukat a filmvászon vagy a képernyő hőseinek és intrikusainak. A Pannónia Filmstúdiónak (Van-e, ki e nevet nem ismeri? – bár biztosan akad, hisz később Videovoxra „magyarosították”) saját társulata volt, nem akármilyen tagokkal, s a felolvasandó (pardon: előadandó) szöveget az eredeti és a magyar nyelvet egyaránt jól ismerő, valódi dramaturgok fordították, akik az ilyenkor szükséges kisebb-nagyobb kutatásoktól sem riadtak vissza annak érdekében, hogy hiteles és érthető legyen a forgatókönyv magyar változata. Nem is beszélve arról, hogy előkészítették, „rásegítették” a színészeket szerepükre, karakterükre. Például a résztvevők először is együtt megnézték a teljes filmet. A digitális korban efféle „bohóságra” sem időt, sem pénzt nem szánnak. Majd utólag mindenki „megnézheti magát”, miben szerepelt, s vajon a gyilkost vagy az áldozatot szólaltatta-e meg.
Hogy kulturális lustasághoz is vezetnek a magyar hangon megszólaló filmek? Meglehet. Az ugyanis kétségtelen, hogy elveszik az idegennyelv-gyakorlás ragyogó lehetőségét az egyszeri nézőtől. Cserébe viszont magyarul tanítottak a szinkronok, nem is középiskolás fokon – mondhattuk valaha. Mert ma már ritkán hallani olyan szépen formált, de természetes hangzású, jól hangsúlyozott és tagolt, sok érzelem kifejezésére képes, játékos és csupa elevenség beszédet, mint amilyennel egykori színészeink elkényeztettek minket.


Az 1930-as évekbeli kezdetekkor üzleti szempontoktól sem mentes kényszerpálya vezetett a magyarul beszélő filmek meghonosításához. S nem csak az idegen nyelvek ismeretének hiányáról volt szó. (Az első „nekünk szóló” mozidarabot, a Négy és fél muskétás című német filmet amúgy épp nyolcvan éve mutatták be.) Akkoriban már csak azért sem billenhetett a mérleg nyelve a feliratozás felé, mert ez az 1930-as népszámlálás szerint tízszázaléknyi írástudatlan ember kiszorulását jelentette volna a potenciális nézőseregből. Ők – a nyilván jóval többen lévő nehezen olvasókkal egyetemben – nemigen élveztek volna egy olvasnivalóval teletűzdelt filmet. Mára persze változott a helyzet – bizonyos értelemben. Mert napjainkban ugyan biztosított az írni-olvasni tanulás lehetősége, de az olvasási zavarok gyakorisága, a szövegértés mutatójának romlása semmiképp sem tenné lehetővé, hogy a filmforgalmazók vagy a tévécsatornák „leszokjanak” a szinkronizált filmekről a tiszavirág életűként villanó feliratok javára. Még emlékezhetünk a 2012-es PISA-felmérés sokkoló eredményére, mely szerint a magyar diákok körében húsz százalék a funkcionális analfabéták aránya…
A magyar szinkron fentebb említett paradicsomi állapotainak változását a rendszerváltozással megnyílt lehetőségek mennyiségi robbanása hozta magával. Az egyre-másra alakuló kereskedelmi tévék, szinkronstúdiók vagy stúdi-ócskák átálltak az ipari termelésre, jöttek a vége nincs sorozatok, gagyi szappanoperák, a jobb és gyengébb ismeretterjesztő filmek, az ilyen-olyan videók, majd DVD-k áradata. Többek közt a tömeges megrendelések, a nemegyszer szinte lehetetlenül rövid határidők szorítása, illetve a munkadíjak (vagy húsz éve tartó) befagyasztása vezetett oda, hogy sok esetben összecsapott fordítások ferdítéseitől, magyartalanságoktól és hol megmosolyogtató, hol bosszantó kulturális bakiktól hemzsegő szövegkönyveket olykor nem is csak szerényebb tehetségű vagy a szinkronizálásban járatlanabb színészekkel, hanem adott esetben épp kéznél levő műszakiakkal vesznek fel.


A terület szakemberei a nézők nosztalgiázásával egybezengve már hosszú idő óta a magyar szinkron minőségének zuhanásáról számolnak be. A kivételek a szerencsénkre még ma is dolgozó aranykorbeli profiknak, tanítványaiknak (s az őket megbízó igényesebb megrendelőknek) köszönhetők, vagy épp annak, hogy a legnagyobb külföldi filmstúdiók maguk állják a szinkronizálás költségeit is, de ezért aztán a legmagasabb színvonalat várják el a hazai forgalmazóktól. Azaz itt nincs esélye a mindenáron való spórolásnak, a kapkodásnak.
Jó hír, hogy egyes biztató jelek arra mutatnak, már a „mélypont ünnepélyénél” tarthatunk: a Színházi Dolgozók Szakszervezetén belül idén áprilisban megalakult szinkron alapszervezet azon dolgozik, hogy a szinkronrendezők és a színészek az elvégzett munka egyszeri ellenértékén túl valamiféle jogdíjhoz is hozzájussanak a jövőben. Azt már elérték, hogy bizonyos tévés ismétlések után megkapják az Előadóművészi Jogvédő Iroda és a FilmJUS által kezelt és a tévécsatornák által fizetett „kisjogdíjat”. Minőségbiztosítási rendszert is szeretnének bevezetni, hogy az összecsapott „alulteljesítményeket” valamiképp kiszorítsák a piacról, hiszen a kontárok az igazi szakemberek megbecsülését is aláássák. Ha sikerrel járnak, akár újra nagyobb számban fedezhetjük majd fel a magyar színpad kiválóságainak hangját is a szinkronokban, hiszen sokuk távolmaradásának oka épp a szakma felhígulása és a tiszteletdíjak tiszteletlen alakulása volt. Az érdekvédelmi szervezet saját továbbképzést is tervez, illetve felélesztenék a Pannónia Filmstúdió idejében alkalmazott pontrendszert, hogy megfogható módon lehessen értékelni a szinkronban dolgozók tevékenységét. Mindehhez persze összefogásra is szükség van, amely nagy hiányossága e területen dolgozóknak – fogalmazta meg egy interjúban az egyik leghitelesebb szavú szakértő, Tomasevics Zorka szinkronrendező. Márpedig e nélkül sosem lesz elég hangos a magyar szinkron régi dicsőségét visszakívánók szava.