Nyugati kultúránk históriája a múltból a jelen felé haladva az individuum felemelkedésének történeteként is szemlélhető. Errefelé mára mintha teljesen elfelejtettük volna, vagy legalábbis újra meg újra tudatosan emlékezetünkbe kell idézni a „minden egybetartozik” világrendező alapigazságát, melynek tudata a zsigerekig átjárta például a bibliai korok embereinek szemléletét, mely egyik – immár „sikeresen” feledésbe merülő – gyökere euroatlanti civilizációnknak. Az egyéni siker, karrier, az átlagból messzire kitűnő teljesítmény, a valamilyen szempontból rendkívüli személyiségek bűvöletében élünk, mindez egész logikánk, gazdaságunk, kultúránk és társadalmunk egyik fő mozgatója lett.

Érezzük persze, hogy ennek túlhajtása veszedelmes, önpusztító vállalkozás. S újra meg újra megfigyelhetjük, hogy az igazán érett emberek, akik távolról sem tűnnek el a tömegben, és sok időt, energiát fordítottak adott esetben nem mindennapi egyéniségük, tehetségük kibontakoztatására, természetes gesztussal fordulnak a közösség felé: oda, ahonnan kiemelkedtek, vagy korábban számukra igazából ismeretlen emberek csoportjához, hogy ha kell, segítsenek rajtuk. Mert tudják vagy sejtik, hogy „senki sem sziget”, s az elszigetelődés testi-lelki halálhoz vezet.

A közösség megmentő, felkaroló, gyógyító és megtartóerejét fedezte fel és aknázta ki a maga eredeti módján egy venezuelai zenész-közgazdász, José Antonio Abreu, aki látva a csellengő, kallódó caracasi gyerekek sokaságát, megalkotta azt a programot, melynek keretében a közös zenélés élménye, a gyakorlás és tanulás rendszeressége mára már több mint háromszázezer gyermek életét térítette le a bűnözés és a függőségek felé vezető útról.

Az El Sistema („A Rendszer”) megálmodója szerint „aki egyszer hangszert vesz a kezébe, soha nem fog fegyvert”. Úgy tűnik, igaza van: a közös zenélésnek helyet adó központok, az úgynevezett núcleók környékén idővel csökkent a társadalmi feszültségekből, a célnélküliségből eredő fiatalkori devianciák előfordulása. A sikeres latin-amerikai módszer ihlette a magyarországi Szimfónia programot, mely szintúgy nem a tehetséggondozás eszköze, hanem szociális kezdeményezés, melynek célja – az örömzenélésen keresztül – az esélyteremtés azok számára, akik súlyos hátrányokkal indulnak neki az életnek. Nem egy újabb zeneiskola, hiszen ide olyan gyerekek járnak, akiknek a „rendes” képzésre nincs lehetőségük.

„A Szimfónia program a létbizonytalanságban, súlyos nélkülözésben és nehéz családi körülmények között élő gyermekek számára kínál egy újszerű eszközt, melynek kulcselemei a sikerélmény, az önbizalom, és a közösségbe tartozás érzésének a megerősítése. A Szimfónia program gerincét a csoportos zenei foglalkozások adják, melyek az élményalapú megközelítésen keresztül egyszerre fejlesztik a gyerekek értelmi, érzelmi és társas készségeit. Emellett a részt vevő gyerekeket és családjaikat szociális és közösségfejlesztő tevékenységekkel is segítjük” – írják a Symphonia Alapítvány és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat együttműködésével életre hívott projekt szervezői, akik 2014–15-ben tizenöt általános iskolában értek el a tanulmányi eredményekre is jótékonyan ható foglalkozásaikkal sok száz olyan gyereket, akik hasonlóról egyébként nem is álmodhattak volna.

A beszédes Kodály 2.0 címmel nyújt betekintést a Szimfónia program műhelymunkájába, hétköznapjaiba és ünnepi pillanataiba Eckhardt Balázs tavaly készült filmje, melyben a hónapokig tartó forgatás során készült felvételek, az értelmes, örömöt adó foglalatossággal megkínált gyerekek ragyogó szeme, a pedagógusok csendes derűvel és hittel sugárzó elkötelezettsége egyaránt arról győz meg, hogy minden követ érdemes volna megmozgatni a „Második Szimfónia” létrejöttéhez szükséges támogatásokért. A film önmagáért beszél – másokról. S egyértelmű belőle: valamennyiünk élhetőbb, emberhez méltó jövőjéről van szó.

 

A Kodály 2.0 című magyar dokumentumfilm október 8-áig megtekinthető a Médiaklikken: http://www.mediaklikk.hu/2016/09/13/kodaly-2-0/