Ezen a héten az Olvasás Éjszakája is ránk borítja majd a sercegő lapok és a szabadon szárnyaló képzelet varázstakaróját.
A könyv is az éjszakázás sorsára jutott: a Múzeumok Éjszakája meg a Cirkuszok Éjszakája után immár alig akad
figyelemreméltó dolog, amelynek ne rendeznének fordított napot az estébe nyúlón – legutóbb valamelyik bútorüzlet is
éjszaka árulta ruganyos kanapéit. Amiben, az igazat megvallva, van is logika. Ahogy a könyvek éjszakai feltárulkozásában is:
bizony, bármilyen napszakban jólesik ugyan egy kis félrevonulás valami olvasnivalóval, de a leírt szövegnek mégiscsak a teljes
csönd, a látható világ sötétbe borulása kedvez a leginkább. Most ehhez társul az éjszakai akciózás minden ismert izgalma: mind
vonzódunk a dolgok homályos, ismeretlen, csábító oldalához.


Magam is tapasztaltam, mennyire izgalmassá válik az éjszaka obskúrus fényeiben az a régészeti tárlat, amelyen a porszem sem
lebbent föl már évek óta. Szeretjük azt, ami titokzatosnak mutatkozik.
És van-e titokzatosabb, ingerlőbb egy kötetnyi gondolatnál? A válaszoknál, amelyeket megismerhetünk általuk,
még inkább pedig a kérdéseknél, amelyeket megindítanak bennünk? Kedves tanárom így mutatott körbe egy ízben a
dolgozószobáját mennyezetig megtöltő könyvsorokon: „Van-e boldogabb ember annál, aki az emberiség legnagyobb
szellemeivel társalkodhat?” Az az érzésem, ezt a bizsergető tudatot kell fölébreszteni mindenkiben, aki elől korunk
harsányabb és magakelletőbb médiumai mindeddig elzárták a könyvek birodalmát.

Hisz a tét óriási. Kultúránk évezredek óta a szó és a szellem erőterében létezik, és örökítődik át nemzedékről nemzedékre. Ha a filmet, a televíziót vagy a virtualitás digitális
eszközeit helyezem a verbalitás mérlegére, két világ áthidalhatatlan szakadéka tárul elém. Egyik oldalon a konkrét
és egyedi, a másikon az elvont, szellemi, általános és reflektált áll: jobbra a lapály, az önmagát jelentő, balra a tudatossá tett, a
szellem ormait ostromló. Meglátásom szerint nem hangsúlyozzuk kellő határozottsággal ezt a lényegi különbséget,
pedig önmeghatározásunk áll vagy bukik rajta.


Míg a megjelenítés, a látszat műfajai gyakorta megragadnak a dolgok felületénél, a szellemet pedig a pillanatnyi örvényébe vetik,
addig a szó, a szellem hatóköre mélyebb, sokdimenziós, transzcendens. Hisz mi is a szó? A világ tapasztalásának
lecsapódása a szellem tükrén, egyben a szellem kapaszkodója, hogy világtapasztalásában önmagára leljen. Íme az ember
paradoxitása: hogy birtokba vehesse önmagát, előbb túl kell lendülnie önmagán a szellem lendületével. Megnevezés,
birtokba vétel, fölülkerekedés, szabadság. Ez, és semmi egyéb a szó csodája. És a könyvé. Létünk reflexiója, magunkba mélyedő,
a kozmoszba röpítő meditáció. Csakhogy félek, az olvasó szó eredeti jelentése lassanként a második helyre csúszik az
értelmező szótárakban, és nem a szentolvasó, hanem a különféle digitális jeltapogatók szorítják háttérbe.
Pedig hát az Ige testté lett, a Megtestesülés híradása pedig szóvá és könyvekké. Kezdetben volt az Ige… És este lett és
reggel… Bárcsak az Olvasás Éjszakája a hajnal közeledtét jelezné, és nem ama szomorú tényt regisztrálná, hogy a szellem
világának immár bealkonyult.