Civilizációt írtam, nem kultúrát. Igen, az arányítás ezen a téren is könnyűszerrel elvégezhető: a civilizáció térhódításával arányban, mind kevesebb hangsúly esik saját kultúránkra, amely tízezer évek óta közösségeink, társadalmunk, fajunk éltető ereje, tápláló forrása.

Mindez egy nem mindennapi kiállítás láttán ötlik eszembe. Az alkotók beteg emberek, a sclerosis multiplex, az SM áldozatai. Kiállított alkotásaik, munkáik hulladék sorsára jutott, elhajított használati tárgyak új életre keltve. Aprócska díszek, fülönfüggők, karperecek, festett szelencék, rátéttel ékes tarisznyák, miegyebek. Mind egyedi, ahogyan alkotóik, és mint mi mind, valamennyien. Mennyit is fizetnénk ki egy életvezetési tanácsadónak, spirituális kalauznak, hogy minderre ráébresszen?

Igen. E tárgyakat egyediségük, személyességük teszi oly elbűvölőkké. És a design teljes hiánya. Amely kellőképp nem elemzett esztétikai-etikai csapda: hisz alapelve a jó használhatóság. Ami mégiscsak embertelen megközelítésmód. Mert ki tagadná, hogy míg a szélcsatornában optimális légellenállásra csiszolják, a benne levő tárgy csorbát szenved, fájdalmak közt csiszolódik, egyéniségét veszti? Éppígy az ember: a nagyipari optimalizálás nem használ a valódi egyéniségeknek. Korunk egyformára csiszol valami nagy, egyirányú szélcsatornában.

Erre figyelmeztetnek megsebzett, fogyatékkal élő, szenvedő embertársaink kézműves munkái. Bármint udvariaskodnánk is, lehetetlen elfojtanunk a kínos érzést: miközben félredobott papírszeletekkel, funkciójuk vesztett dobozokkal, elhajított fadarabokkal, szakadt rongyokkal bíbelődtek, és nyertek velük új élethivatást, ezek az embertársaink bizonyára ezerszer beleélték magukat a kiselejtezett, behorpadt, megtaposott tárgyak szerepébe. És miközben értelmet adtak beárazhatatlan, piacukat vesztett limlomoknak, új értelmet leltek föl megsebzett életükben.

Példájuk Jean Vanier-t igazolja, aki a közösségeibe gyűjtött, fogyatékkal élő embertársainkat nem pusztán segítségre utalt rászorulóknak tekinti, de egyetemes küldetést tulajdonít nekik, mint olyanoknak, akik jelei lehetnek e tökéletesre csiszolt világban az emberi, a részvétteli, az odahajló, a szeretetteljes létminőségeknek. SM-es alkotóink talán több örömöt, áldott teremtő erőt fedeznek föl magukban, mint legtöbb embertársuk, akiket az élet látszólag a tenyerén hordoz. Apró tárgyaik mindenesetre beszédesebbek sok monumentális köztéri emlékműnél, hangzatos jelmondatnál. Az első isteni „legyen” erejével bírnak, a Teremtés öröme, reménye fénylik föl rajtuk.

Nemrégiben részese lehettem egy szakmai eszmecserének, ahol az egyik fölvetés így hangzott: miként jeleníthető meg a média nyelvezetében a Teremtés ősi képe? Ma megkaptam a választ. Ha rajtam állna, nem csak Michelangelóval vagy Haydn művével illusztrálnám a creatio ex nihilo dogmáját, hanem e szenvedő emberek találékony és kitartó próbálkozásával, hogy a semmibe vett tárgyak anyagából és a maguk mellőzött életéből felmutassák mégis a létezés értelmét és – igen – mindenért kárpótló örömét.