A kép forrása


Nemrég épp arról értesülhettünk, hogy két tizenéves kislány úgy követett el öngyilkosságot Amerikában, hogy kétségbeesett tettüket élő adásban közvetítették az interneten. Egyikük a Live.me című oldalon, másikuk a Facebook Live alkalmazás segítségével. Úgy, hogy utóbbinak a szülei a szomszéd szobában aludtak, míg gyermekük felakasztotta magát.

Tévedés ne essék, véletlenül sem a valóságos technikai robbanássorozatok eredményeként viharos gyorsasággal fejlődő eszközeink, applikációink ellen beszélek, hiszen azok önmagukban erkölcsileg semlegesek. Mindig a felhasználó szándéka, emberi minősége dönt arról, milyen cél szolgálatába állítja az egymást váltó találmányokat.

Márpedig az tény, hogy az internetkapcsolat és egy okostelefon birtokában már működtethető élő közvetítések lehetősége – minden más újításhoz hasonlóan – ember voltunk elmélyítését, felelősségtudatunk fejlesztését igényelné. Most nem pusztán arra gondolok, hogy az említett alkalmazások segítségével akár már moziban vagy koncerten ülve is könnyen, egyenesben megoszthatók illegálisan a látottak-hallottak, az alkotók, előadók és rendezők tehetetlen rosszallásától kísérve. Inkább az látszik szinte kezelhetetlenül riasztónak, hogy a valóságot közvetítő kütyük, eszközök egyre élményszerűbb illúziót keltve mossák el a határt képzelet és realitás között. Egyfelől online maradva olyan, mintha folyamatosan kapcsolatban lennénk, mindig szem előtt, körülvéve „ismerősökkel”, akik valós közelségének hiánya adott esetben egyik pillanatról a másikra válhat gyötrelmesen nyilvánvalóvá. S akinek csakugyan „nincs átjárása a való világba”, az így légüres térben találhatja magát. Másfelől mindaz, ami megjelenik előttünk a képernyőn, egyre inkább csak egy látvány a sok közül. Arra való, hogy kicsit odanézzünk rá, majd továbbsiessünk. Az öngyilkosságok borzalmát nemcsak az élő közvetítésük fokozza, hanem a tény is, hogy e felvételek szédületes sebességgel és gyakorlatilag letörölhetetlenül kezdtek terjedni különböző videomegosztókon és közösségi oldalakon, s emberek százezrei klikkelnek rájuk, és nézik őket, mintha csak egy játékfilmről volna szó. Csak éppen sokak ingerküszöbét már nem éri el a megjátszott halál, és egy gyereknek a talán végső segélykiáltásként az internetre bízott utolsó perceit, vagy például egy állatkertben a jegesmedve mellé óvatlanul beeső látogató megölését lesik. Akinek a széttépését a jelenlevők közül többen is rögzítették telefonjaikkal…

Néhány éve ment a mozikban a „Gyilkosság online” című 2008-as amerikai thriller, mely épp ezt a sötét emberi valóságot pörgette fel: egy zavart elméjű fiatalember olyan nyakatekert módszereket agyal ki az apja öngyilkosságáról készült videó „elszabadulásáért” felelős emberek megbüntetésére, hogy haláluk s annak gyorsasága azon múlik, hányan klikkelnek oda élőben látható kivégzésükre. Kommersz, de sokkoló tükre e film mindjobban az „arctalan” kukkolásra berendezkedett korunknak. Mert kutatások is igazolják, hogy a felelősség, egy döntés súlya vagy épp egy negatív reakció vállalhatatlanságának érzése csakhamar elillan, ha azt éljük meg, hogy mi csak egy vagyunk a sok „arra járó” közül, nem kell közbelépnünk, puszta szemlélői vagyunk az eseményeknek, amelyek körülöttünk, mellettünk zajlanak.  

Mint már említettem, természetesen nem a technika fejlődése okolható mindezért. Ennek igazolására gondoljunk csak a balesetek, tragédiák környékén pillanatok alatt megjelenő bámészkodókra. Hogy a nyilvános kivégzések hajdani „népszerűségét” már épp, hogy csak említsük.

S az is ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, mindebben milyen szerep jut a bulvármédiának: az egyszerűen csak kiszolgálja az ember „természetes kíváncsiságát” (ez esetben értsd: egyik legrosszabb tulajdonságát), vagy éppenséggel folyamatosan durvuló kínálatával épp maga szoktatja rá a szenvtelen vagy csak simán adrenalingyűjtő nézelődésre, az empátia, az érzelmi azonosulás feladására. Az „Éjjeli féreg” című 2014-es amerikai film mindenesetre reálisan felkavaró képet fest erről: egy balesetek, gyilkosságok helyszíneit vadászó riporter elembertelenedésének pokoli folyamatáról. S ne áltassuk magunkat: a moralitás lepusztulása nemcsak őt, az aktív felet, hanem a passzív befogadót is fenyegeti.

A kép forrása

Minden azon múlik, képesek vagyunk-e bármikor elszakadni a világhálótól, rohanó perceinket, óráinkat magunk irányítani a „szemcsiklandó” látványok helyett, s tudunk-e egészségesen ellentartani a virtualitás vonzásának, mely – ha nem figyelünk – magunkat is csakhamar kétdimenzióssá nyomoríthat. S hogy képesek vagyunk-e a monitortól elfordulva egymás szemébe nézni. Hogy élő emberek maradjunk.