Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a televízió alapvetően tömegmédium, akkor a címben jelzett kérdés az alapkérdés a mai magyar médiában, és nem az, hogy az időjós fel tud-e pörögni élő adásban óránként többször a közmédia csatornáján.


A mondat az egyik vezető magyar médium prime time műsorában hangzott el az egyik szereplő szájából, akihez középiskolai tanár érkezett, hogy beavassa az irodalom rejtelmeibe. Spontán, eredeti pillanata volt ez a magyarországi tévétörténetnek, egy olyan műsorban, amely minden szempontból aláfekszik a korszellemnek. (Egyébként köszönet kollégámnak, aki egy más témájú prezentáció során felhívta rá a figyelmemet.)  

A néző úgy tudta, hogy az itt és most valóságot nézte, de valahol sejtette, hogy nem véletlenül éppen azt a jelenetet látta a valóság megragadhatatlanul széles és színes választékából. Aki esetleg túl finnyás volt ahhoz, hogy ezután a jelenet után térjen nyugovóra, az másnap valamelyik online portálon megnézhette az összefoglalót, amelynek végén legtöbbször gondosan belinkelve találta az előző esti kulcsjelenetet: soha ennyi lepedő alatt játszódó hangjátékot nem nézhettek meg az online portálok látogatói. Az viszont tényleg érthetetlen, hogy miért nem követel senki filozófiai kisesszéket vagy legalább egy mélyebb jelentést a zuhanyzós jelenetekről…

A tanulós jelenet annyira önmagáért beszél, hogy akár középiskolai médiakurzusokon is tanítható: egy leleményes irodalom- vagy médiatanár is kezdhetné ezzel Bevezetés… című tantárgyát. A tanár például beszélhetne arról, hogy milyen jól állunk a 21. század elején, hiszen néhány száz évvel ezelőtt még nyilvános autodafékon szórakozott a tömeg a város főterén, most pedig elég néhány éjszakai kamerával felvett lepedős jelenet. Ha a következő órán megnéznék azt, hogy ki hol milyen kritikát írt a műsorról, akkor azt valószínűleg nehezebb lenne megmagyarázni, hogy mennyire nem ütötte meg a műsor az újságírók, blogszerzők és ügyeletes kritikusok ingerküszöbét.

Az emblematikus mondat és jelenet abba a szakadékba enged bepillantást, amely az ún. műveltség és a mai magyar kultúra- és médiafogyasztási szokások között tátong. Nemrég még éjszakába nyúló műsorokban vitatkoztak a szakemberek arról, hogy van-e értelme használni a magaskultúra kifejezést, ma már úgy tűnik, hogy minden és mindenki, a néző és műsora is feloldódott a populáris kultúra különböző rétegeiben. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy mindenféle jogi, kommunikációelméleti, szociológiai és egyéb érvek mellett éppen ezek a mondatok és jelenetek adják önmagukban a legfontosabb kulturális érvet a közpénzen fenntartott médiumok léte mellett.

Minőségi és mégis nézett műsort készíteni azoknak a nézőknek, akik a fenti jelenetet nézték végig, nem lehetetlen, kb. annyira nehéz, mint mondjuk olyan irodalomórát tartani, amire odafigyelnek és egyúttal jól szórakoznak is a résztvevők – mindkettő állami feladat. Megtalálni az utat Heltai Gáspár Száz fabulájának rajzfilmesítéséhez, egy Quimby-dal komolyzenei átdolgozásához vagy például Hász Róbert A Vénusz vonulása című regényének hangjáték-adaptációjához az igazi alkotói kihívás.

A rádió kilencven éves intézmény, a televízió közel hatvan éves, mindkettőben jelen van a tapasztalat és az örökség is. Többféle feladata van a közmédiának, amit napi szinten kell ellátnia, de az biztos, hogy már rég elfelejti majd mindenki a betűtévesztő inzerteket, a meteo-mémeket, a manipulált realityket, a kritikai csatákat és törzsi háborúkat, amikor kizárólag (!) a közszolgálati archívumokban még mindig fellelhetők – és remélhetőleg előbb-utóbb mindenki számára hozzáférhetők – lesznek azok a hosszú életű alkotások – filmek, portrék, dokuk, közvetítések, koncertek, értékőrző műsorok, hangjátékok stb. –, amelyek azt bizonyítják, hogy átívelhető ez a bizonyos szakadék.

Sőt, van igényes és nemcsak a rétegnéző számára fogyasztható válasz a címben idézett kérdésre.