Nézem tehát az infotainment híradásokat, és nem tanulok semmit a világról. Mindennapi események és mindennapi celebek sorakoznak. Arról szólnak a hírek, hogy Brad Pitt és Angelina Jolie válik, ezért a szerkesztők szerint a magyarok milliói ezért kétségbe vannak esve. De nyugodjunk meg, Brad Pitt harcolni fog a gyerekeiért. Talán a vizionált milliók is megkönnyebbülnek most.


Számos volt hallgatóm dolgozik országos tévécsatornáknál, többükkel időről időre találkozom, beszélgetünk. Sajnos azonban nem minden élmény pozitív. Egyszer egy jó képességű volt szakdolgozóm, amikor véletlen összefutottunk, örömmel újságolta, hogy képzeljem el, állást kapott az egyik kereskedelmi televíziónál. Sőt, céges kocsit is. Keresztül, kasul járja az országot, és keresi az izgalmasnál izgalmasabb témákat. Most éppen szellemeket látó gyerekekről forgat egyszemélyes stábként. Elszomorodtam. Akár árva gyerekeknek szerető otthont adó nevelőszülőkről is forgathatna. És nem igaz, hogy a közönséget, a befogadókat, minket, embereket nem érdekelnek ezek a témák. Nem igaz, hogy a szenzációnak kikiáltott jellegtelen események bemutatására vágyunk.


A kereskedelmi média azonban nem adja fel. Inkább továbbra is arról tudósít, hogy a kutya megharapta a postást. Pedig már az sem igazán hír, ha fordítva történik. Egy ilyen mindennapi eset kapcsán kivonul a stáb, megmutatják végül a műsorban a megharapottat (akinek ezúttal is jobbulást kívánunk), a szomszédokat, barátokat, és végül a megharapót is. Mert ilyen eset még nem történt soha sehol a világon, és feltétlenül szükséges bemutatni a kutyát is. Többségünk ugyanis biztos nem látott még ilyet.
A következő hír rögtön a csatorna valamelyik műsorvezetőjéről, celebjéről szól. Például, hogy reggelizni látták. Vagy, hogy elolvasott egy könyvet. Mindez adásba kerül. De nem folytatom, ismerjük a sztorikat.


Hogy mi siklott félre? Egyrészt a bizalom, hogy a néző igenis vágyik a valós hírekre. Amikor a zenei újhullám angol képviselője, a Smith rendkívül jó hangú énekese, Steven Patrick Morrissey 1986-ban, épp a csernobili atomkatasztrófa kapcsán azt énekelte a Panic című számában, hogy gyújtsák fel a diszkót és akasszák fel a felmagasztalt DJ-t, mert a zene, melyet játszik semmit sem mond az életünkről, mindenki megdöbbent. A kemény szavak szerencsére nem valós tettekre biztattak, hanem arra hívták fel a figyelmet, a kereskedelmi célokat szolgáló médiából érkező információ a valós világról vajmi keveset szól. Habermas szavaival élve, egy kereskedelmi híradó nem tesz hozzá a polgári nyilvánossághoz. Nem annak a térnek a része, melyben a polgárok a fontos ügyekről „okoskodnak”.

A kereskedelmi híradózás ma sajnálatosan azon történetekre fókuszál, melyek infotaiment formájában tálalhatók. Ezt nem én, hanem Ted Koppel mondta még 2009-ben. És bár az Egyesült Államok médiapiaca nem ismeri a közszolgálati és kereskedelmi megkülönböztetést, ott a kábeltévékre jellemző, hogy céljuk alapvetően a profitszerzés, és nem az informálás. Ezt pedig a legkönnyebben úgy érheti el bármely csatorna is, hogy a puha, felejthető hírekre fókuszál, ahelyett, hogy azt emelné ki, ami valóban fontos. Én mégis makacs vagyok, és várok. Hátha változik valami.