Holott a Facebook nem tesz egyebet, mint amit a média úgy általában. Szelektál, azután meg kisajátít. Sorra követik egymást az óév-értékelők. Amerikai elnökválasztás, menekültválság, merényletek Párizstól Nizzáig és Berlintől Brüsszelig, basaellenes török ellenzéki körök, Castro halála, Putyin élete, zika-vírus, olimpia, Brexit, közel-keleti válság változó színhelyekkel és erőviszonyokkal (ez utóbbi miatt ugyan fölösleges éves visszatekintőt készíteni: a tragikus motívumkincs harminc éve változatlan: vér, erőszak, fanatizmus, oktalan öldöklés). Hogy valami emberszabásút is mutassanak, belefér még esetleg, amint Ferenc pápa ortopéd cipőt vásárol egy római patikában.
A világ 2016-ban?
A népies rigmus jut eszembe az egészről: „Érkezik az újesztendő, a régi meg felejtendő”. De ha így van, miért emlékeztet a média éppen arra, amire? Miért csak arra emlékezik, ami korábban megjelent már a saját felületein? Hát az, ami nem érte el a média ingerküszöbét, egyáltalában nem is létezett?
Akárcsak a facebook-profilomon: a média visszatekintéseiben csak egy erősen szelektált adathalmaz kavarodik föl még egyszer az év végi forgószélben, hogy emlékezetünkbe vésse magát, mielőtt végképp alámerül a feledés tengerébe. Ami így természetes. Ez a szezonvégi leárazások ideje. Csak el ne higgyük, hogy ennyi volt, ami 2016-ban velünk megtörtént! Az egynyári hírek még épp eladók fakulóban. Ami évelő, ilyentájt alig látszik.


Mint ahogy személyes képtárunk is csalóka. Sok tépelődést, amiképpen sok önfeledt órát sem örökít meg a digitális album. Nincs nyoma benne örömteli találkozásoknak, nagy beszélgetéseknek, csalódásoknak és megbocsátásoknak, képzelődéseknek, amelyekből valóság születik és a megvalósulásnak, amely a realitás fanyar aromájával avat be a lét rejtélyébe. Hallgatásoknak és elhallgatásoknak, búcsúzásoknak és várakozásnak.
Mindannak, ami azzá tesz bennünket, akik voltaképp mi magunk volnánk. És a nagy terveknek. Amelyek olykor megcsalnak, másszor beteljesednek. És megcsalatásunkban – célbaérésünkben; úgyszólván a két végpont közt – nos, az volnánk mi. Valami, amit nem rögzít sem az állókép, sem a pársoros híradás. Az emberlét illékony csodája. Jusson belőle bőséggel ez új esztendőben!