A kísérletezésre régóta hajlamos alkotó több interjúban is megvallotta az elmúlt napokban: még számára is kérdés, hogyan forgatja majd le vélhetően utolsó filmjét, de azt mondja, majd menet közben kitalálja. Az efféle sötétben botorkálás nem ismeretlen számára: hajdani nagy dobása, az Apokalipszis, most esetében sem mindig tudta, hogyan fogja megvalósítani, ami a képzeletében már megszületett. De: „Ha nem csinálsz ilyen túlontúl kísérleti és formabontó dolgokat, hogyan léphetsz előre?” Mindenesetre egy ponton túl többet ő sem igen képes mondani a nagy terv részleteiről, mert ahhoz, hogy megértsük – teszi hozzá – látni kell.

Többek közt az áprilisi Tribeca Filmfesztiválon nyilatkozott az idős maestro legújabb, Distant Vision munkacímen futó trilógiájáról, mely a Keresztapához hasonlóan egy olasz-amerikai család történetébe rántja bele a nézőt. Ezúttal nem maffiózókról van, szó, maga Coppola inkább Thomas Mann Buddenbrook házát vagy Eugene O’Neill műveit emlegeti analógiaként. Ez a család hasonlít az övéhez, és az ízig-vérig 20. századi, többgenerációs sztori középpontjában a televízió nagy találmányához való viszonyuk áll.

De hát nem is a történet a leglényegesebb, hanem a forma, amelynek kereteit, eszközeit még most csiszolgatja a rendező. A kísérleti projektet a „jövő mozijaként” emlegeti. Egy oklahomai egyetemi workshopon, szűk körben már ízelítőt is tartott abból, mire készül. Ennek eredménye lett egy 52 perces néznivaló. Az eredetileg a színházi pályát választó, de végül a filmiparban-művészetnél kikötött rendező a live cinema fedőnév alatt a színpadi játék, a film és az élő televíziós műsor ötvözetét próbálja tető alá hozni. „Hát nem volna csodálatos, ha előadhatnánk a mozit, és élőben? Ez valamiféle szent grál, amelynek a nyomába eredtem” – mondja már-már misztikus hévvel. Legalább öt évre taksálja a teljesprodukció elkészítéséhez szükséges időt. Ezért, és nem az évek súlya alatt görnyedve véli e filmet utolsó munkájának, hiszen a jelenleg ötszáz oldalas forgatókönyv nagyjából hat mozifilmre való anyagot jelent.

Coppola, az úttörő nem állítja, hogy a live cinema maga a film jövője, csak egy kis részének gondolja, de abban biztos, hogy később szép számmal lesznek hasonló előadások. „Az emberek eljönnek a moziba megnézni, ahogy felvesszük a filmet, és aztán hónapokkal később visszatérhetnek a következő részre.

Az ellen hevesen tiltakozik, hogy egyszerűen afféle rögzített színházi közvetítésnek gondolják azt, amit most igyekszik kitalálni. A mozi képi világát, formanyelvét megőrző produkciót szeretne létrehozni. Azt is fontosnak tartja kijelenteni, hogy nem a már jól kipróbált egy helyszínes, akár vágatlan „szobadrámát” fog készíteni (amilyen például Hitchcock A kötél című remeke volt 1948-ban.) Nagyon fontosnak tartja az időzítést, amely jelenleg sokkal inkább a vágók, s nem a színészek vagy a rendezők kezében van. Érzékletes példaként említi az élő sportközvetítéseket, ahol a történésekkel egyidejűleg nézhetünk meg kinagyítva egy gólt vagy védést, hála a digitális technikának. „Azok a gépek rendelkezésre állnak, hogy történeteket meséljünk el velük, de senki nem próbálja meg, mert senki sem akar kísérletezni.” Hát ő fog, több kreativitást biztosítva a színészeknek és saját magának a forgatás során.

Mindenesetre érdekes álmok. Kérdés persze, mit lehet megvalósítani belőlük, s hogyan lehet egybeszőni külön utakon fejlődő médianyelveket. Most még várunk kicsit, aztán megnézzük, mire jutott a Keresztapa atyja, s él-e, hal-e az az élő mozi.