Közhely, de csak azért is: óriási lehetőség a film, hogy – a nemzetközi fronton elért sportsikerek hazafias hatásaihoz hasonlóan – feltámassza, életben tartsa vagy táplálja az egészséges nemzeti büszkeséget – vagy épp lelkiismeretet. Nagyjaink fordulatosan, hitelesen, a célközönségként igen komolyan veendő mai fiatalok számára is vonzóan előadott tettei és sorsa sok mindennél alkalmasabb alapanyag ehhez.
Bár nem nélkülöz minden veszélyt rögtön Amerikára sandítani e fronton, érdemes jó példáért körülnézni náluk, hátha ezúttal is ragadósnak bizonyul. Arrafelé azt láthatjuk, hogy előbb-utóbb szinte mindenki sorra kerül a nemzeti panteon lakói közül a reneszánszukat élő életrajzi filmek castingjain. Csak úgy csaponganak a filmes nagyhatalom ötletgazdái a századok közt, s hacsak nem volt valaki menthetetlenül unalmas figura, nagy esélye van arra, hogy sztorija a vágószobában végzi.
S nem kell feltétlenül a Fehér Ház lakójának vagy lakájának (sorry, komornyikjának) lenni, hogy forgatókönyvet alapozzanak az emberre. Egyéb színterekről is bőséggel sorakoznak a nemegyszer példaképnek is kiváló cím- és főszereplők. Gondoljunk az Egyesült Államok új időszámítását elindító, most évfordulós 2001. szeptember 11-i tragédiára, melynek filmes utóélete igencsak szerteágazó. Többtucatnyi fikciós történet foglalkozik vele és hatásával, nem egy persze csak az említés szintjén, vagy egy szereplő háttereként beépítve, de például A United 93-as vagy a World Trade Center kifejezetten az egyik eltérített repülőgép utasai, illetve az ikertornyok romjai közt rekedt két rendőr sorsán keresztül a segítők hősies helytállása előtt hajt fejet. (Utóbbit vasárnap 21.10-kor vetíti a Duna TV).


Nyilván nem kell mindjárt hollywoodi szuperprodukciókra áhítoznunk (mondjuk Stephen, the King, oh), de nem kéne veszni hagyni a mozivászonért kiáltó nagy időink akár névtelen hőseinek emlékét sem. S drámai fordulatokban gazdag életpályákért igazán nem kell a szomszédba kanyarodni. Ezt igazolja Sipos István Hazaérés című dokumentumfilmje is, mely az 1956-os forradalom egy kicsiny mozzanatára közelít rá. Évtizedek csendbe rejtőzködése múltán beszél benne a nyilvánosság előtt Koszmovszky Edina, az a „vörös hajú lány”, aki október 23-án, a Magyar Rádió ostroma előtt felolvasta az igazi fordulatot követelők tizennégy pontját, majd az intézmény elnökéhez induló rögtönzött küldöttséget is ő vezette. Nagymamaként, anyaként, feleségként s a tizennyolc évesen hazáját elhagyni kénytelen, ma is benne élő hajdani fiatal lányként fürkésszük az arcát, hallgatjuk szépen hangzó, csak egyszer-egyszer megbicsakló magyar mondatait. Felidézi a film, hogyan sodródott egy segíteni mindig kész lány a történelmi események élvonalába, s ez hogyan határozta meg sok szempontból az életét, csakúgy, mint korábban a politikai bűneiért elítélt apjának a sorsa. Egyetlen szál egy végtelenül bonyolult, mégis tiszta fényekkel is ragyogó történelmi eseménysor szövedékéből. De sok tekintetben tanulságos, és méltó arra, hogy megismerjük, felidézzük.


Egy ilyen történetben persze „több van”, mint amit egy dokumentumfilm képes felszínre hozni belőle. Ez nem lesújtó vélemény egy efféle alkotásról, egyszerűen a műfaj határait jelzi, hogy ragaszkodnia kell a nemegyszer hiányosan rendelkezésre álló tényekhez, ami természetesen nem zárja ki, hogy mintegy magától felizzik a benne rejlő drámaiság. Ugyanakkor egy játékfilmnek sem kell feltétlenül elszakadnia a megismert valóságtól, hogy elemi erejű történetté sűrítse talán hézagos alapanyagát, így adva tovább történelmünk és szereplőinek felhalmozott bölcsességét, élettanulságait. Jó volna minél több ilyet látni.


A Hazaérés című film szeptember 12-éig megtekinthető a Médiaklikken:

http://www.mediaklikk.hu/2016/08/17/hazaeres-koszmovszky-edina/