„Malenkij robot? Fogalmam sincs róla, még sosem hallottam” – mondja két gimnazista fiatal lány a dokumentumfilm riporterének, a Szabadság-híd lépcsőjén ülve. Szerencsére itt rögtön vége is van a generációs feszültséget keltő old school fanyalgásnak, hiszen nemcsak az idők változnak, de a következő diákszereplő már kicsit elemez is: a gimnázium utolsó évében a történelemoktatás már gyorsabban lapoz, amíg a világháború – és benne a holokauszt – megkapja a kellő figyelmet, a közvetlenül a háború után történt nagyon hasonló eseményekről zavarba ejtően keveset tudunk.

Pilló Ákos rendező nyíregyházi születésű, ahogy filmjének 3 főszereplője is a megyéből való. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja volt a leginkább érintett a Szovjetunióba kényszermunkára deportált férfiak történeteiben. Az eredetileg fotós Pilló amellett, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem munkatársa, készített már dokumentumfilmet, érdeklődése a környék történetei iránt filmben és fotókon is látható. Nyíregyháza és Gergelyiugornya ezúttal is a két helyszín, visszaemlékezéseket kapunk az itt lakó, valaha kényszermunkatábort megjárt idős férfiaktól, akiknek emlékezete a mai napig is bámulatos.

Három pilléren áll ez a dokumentumfilm: 1. az elhurcolt áldozatok beszámolói, visszaemlékezései, 2. a ma élő fiatalok kollektív emlékezete vagy éppen annak hiánya és 3. a történészek előadott tényei, adatai. Ez utóbbi azért valóban sokat segíthet a filmélményhez, hiszen mint már korábban említettem, néhány felszínes és általános ismereten túl az okok, a részletek, a következmények, az akkori társadalomra mért hatások hozzám hasonló egységsugarú felhasználóknak (értsd: nem kiemelten érdeklődő vagy történész) eddig eléggé homályban voltak.

Persze természetesen a túlélők visszaemlékezései a leginkább személyre szólóak. Nemcsak azért, mert itt van a leginkább lehetőség a történetek mögött lévő emberek megismerésére, hanem azért is, mert ezekben az idős férfiakban könnyen felismerhető akár saját apánk, nagyapánk története is, függetlenül attól, hogy nekik nem volt részük a malenkij robotban. A megelevenedő múlt, az emlékezet varázsa ugyanúgy működik itt, mint anno saját nagyapám mesélt háborús történeteiben. A személyesség ragadható meg a címben is: az elrabolt évek a nyilatkozó férfiak legszebb időszakuknak felülről, diktatórikusan megfosztott esztendői voltak. Ennyi évtized után is látszik az arcokon: ezt már nem lehet visszaadni.

Ennek a múltnak – könyvből ismertnek és emlékezetből meséltnek – ad keretet a mai tizen-huszonévesek ismerete. A jól megválogatott nyilatkozó fiatalok széles spektrumot adnak, amelyben többféle hozzáállás megtapasztalható, ugyanakkor a lehetőséget is felvillantja arra, hogy megmaradjon valamilyen folytonosság a generációk között. Ez pedig az ilyen és ehhez hasonló emléknapok talán legfőbb erénye.