Nyilván tudjuk: bepiálva minden poén király, és mindenki poénkirály. Ebben az állapotban egy idő után gyakorlatilag akármin röhög az ember. Kijózanodva aztán igencsak kellemetlenül érezné magát, ha szembesülne korábban oly frankónak tetsző végtermékével. Dés László mesélte egy interjúban, hogy volt, mikor füves cigit szívott koncert előtt. A színpadon érezte is ám, hogy így még nem szárnyalt, egyszerűen csodát művel a hangszerével. Majd amikor visszahallgatta a műsor felvételét, finoman szólva elképedt, mert gyakorlatilag összevissza fújta a színpadon a szaxofont, alig maradt hang a helyén.

A részeg ember „oan” vicces. Önmaga paródiája. Aki meg csak spicces, lehet, hogy egyéniségének máskor szigorúan elnyomott pozitív vonásait is engedi megnyilvánulni. Fájdalom, de az említett műsor esetében nem erről van szó. A Tömény történelem vélhetően úgy „működik” igazán, ha a néző szintén „betolja” az elszállt vallomások közben megjelenő inzerteken felsorolt menüt, amitől a képernyőn önmagát vidáman lealázó mókus is megborult. Abban az állapotban már tényleg minden mindegy.

Ami egy tábortűz vagy egy kocsmaasztal körül iddogálva-üldögélve még belefér meg jópofa, az képernyőn tálalva esetenként már szimplán ízléstelen. (Ahogy már az is roppant kínos jelenség, amikor egy reggeli rádióműsor-folyam másból sem áll, mint hogy a stúdióban elterülő szpíkerek „jól érzik egymást”, miközben egyszerűen csak – mit is kerülgessem – szinte hézagmentesen bunkók.) Most azt hagyjuk is, hogy mondjuk a Monty Python (na, nem mindenestül, de) elég töményen szellemes történelmi filmjeitől hány fényévnyire van a bezúzott színészek vagy az agyhalált alapból lábon kihordó celebek meg egyebek legújabb szófolyása, de már maga az amerikai licenc alapján megvalósított ötlet is több mint beteg.

Persze, ízlések és pofonok, meg amúgy is egy ásatag gyökér vagyok, mert nem értem, hogy nincs is röhejesebb dolog annál, hogy csóró Hunyadi Lászlót végül is csak lefejezték, s a lúzer Koppány sem járt sokkal jobban, Bánk bánról már nem is beszélve.

Félreértés ne essék, (remélhetőleg) senki nem várja, hogy sokszor kétségtelenül túlborongott történelmi tudatunk bús düledékein minimum heti rendszerességgel tépjük honfiúi keblünket például (történészi kutakodás szerint nem is létezett) Dugovics Titusz vagy éppen az említett Hunyadi-fiú tragédiája felett. Az időbeli messzeség bizony érzelmi távolságot is teremt, és ilyen szinten már nemigen tudunk azonosulni ezekkel a történetekkel. Nagy hullámokat nem kavarnak bennünk. De az ember iránti tisztelet készsége nem az eltelt idő függvénye. S félő, hogy aki nem érti, miért nem teljesen oké korlátlanul élcelődni akármikor is történt emberi tragédiákon, az előbb-utóbb minapi borzalmak kedélyes megközelítéséhez is kedvet kap. A végpont nagyjából a gyerekhalált vagy épp mások legszentebb érzéseit is kamaszosan belegázolva „kifigurázó” Charlie Hebdo univerzuma, a sajtószabadság mágikus címkéjével hitelesíteni igyekezett moslékorgánum.

Szóval erősen feszengünk, miközben bele-belenézünk a Drunk History magyarított változatába. Azért is, mert eszünkbe juthat a komikusok egyik aranyszabálya: Ne nevess a saját poénodon! Minél komolyabb arccal mondod-csinálod a dolgod, annál nagyobbat üt egy geg. (Ennek utolérhetetlen gyakorlatát őrzik a „faarcú” Buster Keaton filmjei. Na, ízes-ízléses történelmi poénkodáshoz sokat lehetne pallérozódni például A Generális című csodájából.) Nincs szánalmasabb, mint a hatalmasakat, erőltetetten nevető bohóc. Olyan ő, mint az előröhögős szitkomok vagy az ilyen olyan show-k (amúgy rendre szintén alkohollal oldott) stúdióbeli közönségének a tapsolás feladatát táblával jelző munkatársak igyekezete.

A kereskedelmi média természetesen nem sok újat talál ki. Többek közt azt a szerepet tölti be, amit hajdan a cirkuszi játékok, a nyilvános kivégzések vagy a vurstliban más nyomorának „önfeledt” bámulása-kukkolása jelentett. Esetenként az önmagából kivetkőző ember legalantasabb bugyrait tartja nyitva.

Mindezt persze elkönyvelhetjük egy öreguras erénycsősz dohogásaként is. Csak hát a legutóbbi (történelmi kérdéseket ugyan nem tesztelő) PISA-felmérésen már megint leszerepelt kicsi országunkban nem biztos, hogy jó felé vezet, ha azon a szinten gyúrjuk a népet, főleg annak fiatalabb szeletét, hogy ha Zrínyi, akkor vaddisznó, ha Julianus, akkor valami félhülye pap, akinek kilométerhiánya volt, ha meg Koppány, akkor persze felnégyelés (max. még Vikidál Gyula, de igazából már ő is történelem). Ettől nem független, hogy a mai diákokat már nemigen érinti meg a szinte karnyújtásnyira lévő, akár évfordulós ’56, de azt sem értik, mi közük lehetne a világháború vagy a kommunizmus borzalmainak krónikájához. Volt, nincs, ennyi. Továbbléptünk. Pedig hát az ember attól is ember, hogy tud emlékezni, s nagyon nem mindegy, hogyan. Átélve közösségét másokkal, vagy mindenre csak felejtős látványprédaként tekintve.

Azt meg már tényleg csak halkan kérdezem, hogy csakugyan olyan jó móka-e így reklámozni a szesz „áldásos” hatásait egy olyan tájon, ahol a lakosság csaknem tíz százaléka alkoholista, s ha a családjaikat is beleszámítjuk, már a fél ország mindennapi életét pusztító problémáról beszélünk.

Már hallom is a drogos romantika híveinek ellenkezését, hogy hány meg hány remekmű születhetett toxikus állapotban. Nos, egyrészt fogalmunk sincs, mely verseit írta például Ady tajt részegen, meg hát gyaníthatóan józanul is megugrotta (volna) a lécet. Pusztán attól még senki nem kanyarított örök érvényűt, hogy „rendesen” be volt állva. Ama bizonyos spiritusz nem a pohár fenekéről meríthető. Az meg sajnos nagyon is nyilvánvaló, hogy az alkohol közreműködésével kevesebb maradandó alkotás születik, mint ahány ember élete megy tönkre. A töménykedő sorozat pedig annak egyértelmű bizonyítéka, hogy alkoholos állapotban bizony kijózanítóan alacsony színvonalú dolgok is születhetnek.