Alkotó ember számára a kritika nélkülözhetetlen műfaj, mert lehessegeti a felesleges dolgokat a műről, bármi legyen is az. Feltéve, ha egy hozzáértő és a témát ismerő kritikusról van szó, akit nem személyes dühe vagy akármilyen érintettsége vezet írás közben.

A kegyes olvasónak (tévénézőnek) nehéz rendet vágni a közmédia megújult csatornáinak indulása körüli kritikai dzsungelben. Könnyebb is felülni a baki- és mémgyűjtemények cunamijára jókat röhögve az ügyetlenkedéseken. Természetes emberi gesztus ez is, nincs is ezzel gond, mondhatnánk, az online újságírás és a blogoszféra egyik szexepiljéről van szó.


 

Van itt még valami, amit meg kell említeni: egy jellegzetes (magyar? közép-európai??) gesztus (amit már Ady is keserűen nyugtázott), ez a „beledöngöllek a földbe, ha valami újat mersz csinálni”, meg a „hibáztál?? na ugye megmondtam, hogy nem értesz hozzá” attitűd. Nem kell hosszan taglalni azt, hogy miért nem jutottunk sehova ezzel a hozzáállással (pl. az utóbbi száz évben). Még többet kellene forgatni azokat az okos tankönyveket, amelyek az innovatív gondolatok erejéről, a kockázatvállalás szerepéről, a flexibilitásról vagy a bizalom hatásáról szólnak.

A kérdés az, hogy tényleg az-e a helyzet a közmédia csatornáinak indulásával kapcsolatban, amit a kritikák zsongatnak a fejünkbe három napja. Tényleg káosz van a tévében?? Katasztrófa közeleg???

Aki járt már életében televíziós stúdió vezérlőjében, egy kissé másként látja a dolgot. Sokszereplős, rendkívül izgalmas és idegőrlő alkotói munkafolyamatról van szó, ahol ezer tényező együttes állásától függ az adás sikere. A professzionalizmus ott kezdődik, amikor az ezen tényezők összjátékából adódó hibalehetőségeket minimálisra csökkentik. Aki járt már vezérlőben, tudja, hogy lehetetlen nullára csökkenteni, aki ilyet vár – mint a kritikusok többsége – az egyszerűen nem ismeri a szakmát. És, bár sokan elmondták, legyen itt még egyszer, mert ez a lényeg: igazi hírtelevíziót, ahol nincsenek hosszabb konzervműsorok, csak max. 4-5 perces anyagok, és 24 órás élő adást bonyolítanak a vezérlőből, még nem csinált senki Magyarországon. Ha az élő adás az igazi televíziós műfaj, akkor az egész napos élőzés a televíziózás egyik legmagasabb csúcsa.

A kritikai cunamitól persze most nem látszanak az egyértelmű sikerek. Ilyen a Pilvaker több órás felvétele, amelyet 50 ezren néztek végig vasárnap este: a kezdeményezést, a tematikát és a televíziós feldolgozást is egész nyugodtan nevezhetjük világszínvonalúnak. Egyértelmű siker a Kossuthkifli bemutatója – a 435 ezer végignézőt megirigyelhetné bármelyik amerikai mozifilm hazai bemutatója is. A hibák ellenére ezt a sorozatpremiert is bátran nevezhetjük mérföldkőnek a televíziós sorozatgyártás ezredforduló utáni fejezetében. Kevésbé látványos, de egyértelműen pozitív fejlemény, hogy a külhoni magyarokról szóló anyagok immár nem elkülönítve, hanem szervesen épülnek be a Kárpát-medencei magyar hírtévé hírfolyamába – hogy csak egyetlen tartalmi vonást említsünk az új M1-gyel kapcsolatban. És végül a Duna TV nézettségének növekedése is jó hír, hiszen nem csak az M1-ről átvett szórakoztató műsorokkal és az F1-gyel érte el az egész napos 8.6-os share-t, hanem értékőrző magazinjaival, illetve a magyar filmművészet korábbi és előbb említett friss alkotásával.

Érdemes kilépni a fa mögül, hátha úgy sikerül megpillantani az erdőt – persze csak annak, aki az egész képre kíváncsi.