Az öregek (ne féljünk a szótól, a tizenéves Weöres Sándortól merítsünk hozzá bátorságot: ezzel a címmel is tudott ő megrendült tisztelettel szólni róluk a később Kodály által megzenésített, kicsit sem zsenge zsengéjében), nos, az öregek mondhatni nem igazán befutók teljesítményvadász korunk médiájának harsányabb felében. Merthogy ők nagyobbrészt már nem teljesítenek. Sokan közülük csak vannak. „Csak” nélkül. Mert nem is az a dolguk, hogy teljesítsenek. Puszta létezésük kisugárzása a feladatuk. Annak kisugárzása, amit e világ színéből és fonákjából fénnyé alakítottak magukban. Persze van, aki „nem tud leállni”. Neki meg az a „dolga”. S jólesik csak hallani is, hogy a nyughatatlan Békés Itala kilencvenévesen is színpadképes, tanít, ragyog, és Szaltó mortále – Ha még egyszer 80 éves lehetnék címmel épp lemezt adott ki, de azért senkinek sem kellene rosszul éreznie magát, ha nem úgy működik, mint ez a valósággal meséből perdült asszony. Érdeklődésünk horizontjáról kikoptatni az öregeket pedig nemcsak méltatlan, hanem botor dolog is. Velük s önmagunkkal szemben egyaránt.

Forrás: Pixabay

A humort sem nélkülöző tisztelettel szólás emlékezetes példája a „Kvartett – A nagy négyes” című angol film, melyben egy zenészeket tömörítő idősotthonba csempész be minket a kamera, amúgy meg az operaénekes főhősök lelkébe. Ahol el nem engedett, de napról napra messzebb úszó sikerek, szép esztendők és el nem engedett, de nehezen fakuló kudarcok, beteljesületlen álmok képei kavarognak. Odabenn és egymás közt repkednek a fájdalmak és kicsinyes patvarkodások építőkockái, de idővel még ezek nyomában is a harmónia körvonalai sejlenek. S pironkodva vagy megerősítve (újra) megállapíthatjuk: fénykorukat egyre ködösebben látó hőseinknek a „takarásban” is van mondanivalójuk számunkra.

A művészet könnyedebb ágai is teremnek hát emlékezetes gyümölcsöt a szépkornak is elfinomkodott ember-ősz témájáról, de a média már említett bugyraiban nem ez a jellemző. Ott az ízetlen valóságsókon edződött nézőknek már keményebb fogásokat kell tálalni. Elrettentő volt a közelmúltban, amikor – s nem is egy kalmár-, hanem egy hírcsatornán – az egyébként kitűnő beszélgetőtársként megismert műsorvezető részletekbe menően arról kínvallatta a nemzet egyik színészét, hogy pontosan hogy is történt feleségének „sikertelen” öngyilkossága. Mire az egyre feszengőbb művész egyszer csak visszakérdezett: „Muszáj erről beszélni sokat?”

Forrás: Wikipédia

Egy másik nagyon szomorú történet is körözni kezdett nemrég egyre több weboldalon. Szilágyi Istvánról, alias Lópici Gáspárról. A színészről, aki valaha az utca hírmondóját játszotta a Los Angelesben Emmy-díjat érdemelt „Keménykalap és krumpliorr” című gyerekfilmünkben, most a virtuális utca embere adta tovább híranyagként, hogy – minek kerülgessük a forró kását – nyomorog. Nyolcvanadik évébe érkezve egészen eredeti hangú karakterszínészünk ezzel érdemel figyelmet a médiában. Egy hajdan híres, mára „eltűnt” színházi ember romos és fűtetlen házban él, egészségi állapota miatt munkát vállalni nem tud. Lehet rugózni is a témán, a nyers koncra mindig ráharapó kommentelők közé lökve ez is elér jó pár kattintást. Méltatlan helyzet. De ha máshonnan nem, a Star Wars óta biztosan tudjuk, az erőnek nem csak sötét oldala van, s az idős művész története az embertelenség s a gusztustalan hozzászólások válogatott példáinak tárházaként is működő média felületein körözve szép emberi gesztust ugyancsak csiholt: több millió forint gyűlt össze Szilágyi István támogatására. Ez persze rendszerszinten senkit nem nyugtathat meg, hiszen „mindössze” szükséges, de nem elégséges módja a szolidaritásnak. A jótékony akció hátterében egyébként az Auróra nevű punk-zenekar aktivizálta magát, s tettük mellett közleményük e mondata is főhajtást és megszívlelést érdemel: „Ne feledd, mindig van a közeledben valaki, akinek szebbé teheted a jelenét, jövőjét egy szóval, érintéssel, jóindulattal!”

Forrás: Médiaklikk

Mindazonáltal a rivaldafény kialvása után is eleven tisztelet és megbecsülés intézményesült terepe mellett se osonjunk el szó nélkül: a közszolgálat részeként becsülendő kitartással és családias hangulattal immár több mint hét éve láthatók a Hogy volt?! című sorozat részei, melyekben a meghívott, többségükben visszavonult művészek-alkotók pályájuk kisebb és nagy pillanataira tekintenek vissza a műsorban vendégeskedő kollégáik részvételével, s közben nemegyszer kifejezetten ritka archív felvételeiket látva nosztalgiázhatunk. Jóra vezető útirányt követ e műsorfolyam, mert emberségünk egyik mércéje, hogy miképp fordulunk azokhoz, akik jóságunkat (már) nemigen tudják viszonozni.

A Kvartett – A nagy négyes című angol filmet március 30-án 22.05-kor tűzi műsorára a Duna Televízió, és 31-éig megtekinthető a Médiaklikken is: http://www.mediaklikk.hu/2017/03/13/kvartett-a-nagy-negyes/