Többé már az alvósbabájával sem lehet bizalmas az ember? Óvakodj a babádtól! Orwelli világ… A helyzet súlyosságát mi sem mutatja jobban, mint a nemrégiben közzétett leleplezés: okostévéink, smart telefonjaink éjjel-nappal kémlelnek bennünket. Látja valaki közfelháborodás legcsekélyebb jelét is? Háborognak a jogvédő szervezetek? Tüntetés, lázadás, bojkott valamerre? Termékvisszahívás, mint a robbanásveszélyes gáztűzhelyek esetében? Vagy az egész ügy nem is olyan nagy durranás? Szemmel látható, hogy az információs társadalom embere érzéketlenné vált sebezhetősége, kiszolgáltatottsága iránt. A helyzet ahhoz hasonlatos, amikor cseppenként szoktatnak rá egy embert a kábítószerekre, míg csak függővé nem válik. Adatfüggők lettünk: védekezési reakcióinkat elaltatja az információs ingerek keltette bódultság, a dopamin mesterséges mennyországa.

Ahogy eszembe jutnak a kémkedés régivágású módszerei, szinte szánalom támad bennem egykori zsarnokok és az ő olajozott gépezetük szorgos tagsága iránt. Micsoda agyafúrtság, összehangoltság és lelemény kellett ahhoz valaha, hogy megbízható adatokat szerezzenek be egy-egy nemkívánatos egyénről vagy közösségről! Álruha, hamis identitás, beszervezés és titkos követés, olykor az ügynök életének kockáztatása árán. Nem is szólva a nagy nehezen beszerzett adatok hitelességének ellenőrzéséről. Lehallgatási jegyzőkönyvekben olvasni, micsoda apparátus ügyködött és ügynökködött azon, hogy a célszemélyt biztonságos elfoglaltsággal kössék le, míg lakásába poloskát telepítenek. Vagy ott van az évszázadok óta alkalmazott módszer: a gyóntatópap beszervezése, megfenyegetése, elrekkentése, helyébe álpap ültetése. Most pedig? A Dumas-regények felét szemétdombra hajíthatjuk! Az efféle fordulatokra immár semmi szükség – a célszemély immár saját költségén szerzi be és működteti privát poloskáját, amely soha nem látott mennyiségben szolgáltat adatokat vonzalmairól, ténykedéséről, szándékairól és kapcsolatrendszeréről: minden mozdulatáról. A posztmodern ember amúgy sem holmi gyóntatószék félhomályának: elektromos bizgentyűinek rebegi el, nyilvános platformokra árasztja szíve legbenső titkait. Az intimitás korának leáldozott.

A jelenségnek – ha akarom – pozitív olvasata is lehetséges. Felszámoltuk a telekommunikáció egyirányúságának régóta kárhoztatott akadályait: az üzenet, ím, oda-vissza áramolhat szabadon. Csakhogy egyenlők-e az esélyek csatornán innen és túl? És miféle hatalom leselkedik ránk odaátról, az Óperenciás adattenger túlpartjáról?

Ez utóbbira ebben a percben aligha adható válasz. Annyi bizonyos: a játék résztvevőit nem illetik meg egyenlő esélyek. Az egyén, a felhasználó lehetőségei szűkre szabottak. Mi egyebet tehetne: igyekszik a lehető legkevesebb okoskészüléket maga köré zsúfolni, amennyire ez lehetséges egy információs társadalomban. Vagy – mint a majálisragyogású Kádár-érában – megtanul virágnyelven beszélgetni. Grimaszt csak a tévéjének háttal vág. Otthonában is kifogástalan öltözékben jár-kel, mert csak így lehet biztos benne, hogy nem árasztja el a világhálót neglizsés portréja. Gyermekeit úgy neveli, akárha villalakók lennének, egy globális peepshow potenciális szereplői, akiket életük bármely pillanatában adásba kapcsolhatnak.

Szép új világ lesz, mi tagadás. Vagy már itt is van? Figyelve a Wikileaks-jelentés reakcióit az a gyanúm, újabb figyelmeztető jelét tapasztaljuk, mennyire védtelenek demokratikus társadalmunk reflexei az új fenyegetésekkel szemben. Míg a bizalomba férkőzés és az adatgyűjtés, illetve –kezelés büntető törvénykönyvi passzus, amennyiben jogi személy követi el őket, hallgatag szerkentyűink büntetlenül visszaélhetnek kivételezett helyzetükkel. Személyi titkárunkat bizalomvesztés esetén leválthatjuk. Műszereinknek nincs jogi identitásuk, az őket mozgató hatalmak pedig nem ismertek. A közlés csatornáiban megfordult a sodrásirány. Többé már nem mi, hanem ők: a telekommunikációs eszközök a mi dédelgetett, kedves nézőink.

Az okosbabák ma még csak adatokat gyűjtenek rólunk és gyermekeinkről. Eljő az az idő, amikor cselekedni is tudnak majd távparancsra? Akár ölni. Miért is ne?

 

Fotók: Somorjai Péter