Emlékezhetünk a gyimesi csángó fiatalemberre, a történelmi magyar határon is túlról érkező „hagyományőrző tanár bácsira”, aki a döntő nagyszombat estéjén megrendezett élő adásában egy passióéneket adott elő, ezzel is jelezve, hogy a nagy ünnep vigíliáján neki máshol, odahaza volna a helye, a templomukban ünneplő közösség körében. Erőteljes, de finom kritika, amolyan kis lelki tükör volt ez a média elé tartva, pedig az most egyik legjobb közszolgálatos arcát mutatta ezzel az egyszerre magas színvonalú és közönségbarát műsorával.


Vaszi Levente mindenhonnan visszavágyott szülőhazája, Kostelek „ott van, ahol az ember azt hiszi, hogy eltévedt, csak még egy kicsit tovább”. E laza – ám a helyszínen derül csak ki, mennyire hasznos – útbaigazítása jól példázza emberünk stílusát, mely „erőst” megmutatkozik az Ének a fák tetejéből című dokumentumfilmben is.
Mindenkinek a maga keresztje: a távolságtartón méregetett Budapesten meg ő érzi úgy, hogy „eltévedt”. Hangot is ad idegenkedésének – de elsősorban nem ennek tanúja a róla szóló film. Levente egyik anyaországi vendége nem érti, immár „felfedezve” miért nem költözik a fővárosba – ő meg nem érti, miért kellene neki költöznie az alig ötszáz lelkes Kostelekről. Itt van itthon, ahol elkísérhetjük mindennapi ténykedései közt, megnézve, szinte meglesve, milyen, mikor elemében van: amikor fát vág, kaszál, szervez, vendégül lát; amikor a verseny óta eltelt időben megismert feleségével s friss gyümölcsükkel, „kisbubájukkal” családi látogatásra mennek, s nem mellesleg dalt is tanulni; mikor magyar gyerekeket tanít az iskolában, majd a hagyományőrzésnek szentelt helybéli Magyar Házban. Kis furgonjával jövet-menet ő szállítja diákjait. (Lesznek-e még tíz év múlva?) Valóságos mindenes, aki láthatólag kicsit sem jön zavarba, hogy így most majd jó páran „bekukkantanak az ablakán”. Tanít, tréfál, helyükön a szavai. De nemcsak odahaza, a 21. századi nagyvárosi dzsungelben is őrzi természetességét. „Érzi” a kamerát, de szemből nézve is fölötte áll, nem gyűri maga alá a média. Illetődjön meg az, ha akar. A hírnév meg nem a világ. A csillagos eget jól ismerő szeme a földi, sokszor talmi fények közt is eligazodik. Belső iránytűje segíti.


Őt akkor látjuk elérzékenyülni, mikor kis tanítványának, Vrencsán Anitának döbbenetes erejű éneke is felzeng a „Páva” gyerekekre hangolt évadában. A lányka termése is, jelképe is a „szívből jövő” pedagógus munkájának, melyről az a Szellő Néptáncegyüttes tagjaként így vall: „…az a feladatom, hogy éltessem és továbbadjam azokat a kincseket, amiktől mi kosteleki csángók vagyunk: néptánc, népviselet, hagyományok, magyar nyelv, kultúra és hit.”


Nem pusztán beszélő fejekkel töltött ötven percet kapunk itt szembe, hanem a mindennapokat fürkészőt, a rendezői instrukciók-kérések nyomán alakulva is természetesnek hatót, mint amikor kirándulóként elvetődünk egy ismeretlen faluba, és megérezzük, hogy a helyiek viselkedése valahogy olyan is, meg nem is, mint amikor csak maguk közt vannak. Hisz nincs olyan megfigyelés, mely legalább kicsinyt meg ne bolygatná a valóságot. De attól még nem biztos, hogy megcsal minket.
Azért is köszönet illeti az alkotókat, hogy messzire kerülték a hamis romantikának erdélyi s csángó témákkal kapcsolatban sokakat rabul ejtő kísértését. Például a film egyik igazán realista jelenetében egy ünnepségen kitartóan hömpölyög a műanyag lakodalmas zene – annál nagyobb aztán a megkönnyebbülésünk, mikor kezében egy gardonnal az autentikusban utazó főszereplő átvonul a színen.


Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valamivel több önvallomás (például a családról, a hivatáshoz vezető útról) még elfért volna a filmben, ezek híján maradhat a nézőben néhány kérdőjel. De amit kapunk, igazán kincses útravaló Vaszi Leventétől, akinek bőséges évtizedeket, magunknak meg sok ilyen tanító bácsit kívánunk.

 

Az Ének a fák tetejéből című dokumentumfilm december 26-án 15.20-tól látható a Duna Televízión.