Először is: ez egy regény, egészen olyan, amilyennek egy regénynek lennie kell. Van eleje, közepe, vége, ráadásul még „főszereplője” is. Nem meghatározatlan alanya, nem identitás nélküli, játékos átváltozója, hanem nagyon is saját múlttal és jelennel rendelkező főhőse. A kor – a Rákosi, majd a Kádár-rendszer nyomasztó légköre – nem csak díszlet – ahogy néhány kritikus fogalmazott –, még akkor sem, ha hősünk magasról tesz a korra, hanem alakító része az útnak, amit a személyiség bejár. „Amíg apám börtönben ült, én tulajdonképpen valamiféle meditáló vasmunkás-szerzetes voltam.” – mondja a főhős. A besúgásokkal, árulásokkal, öncsalásokkal teli 60-as, 70-es évek fojtogató atmoszférája olyan erős a regény világában, hogy még a kivételes, bonyolultsága és hazugságai ellenére is megindító apa-fiú kapcsolatot is behorpasztja.

                                                                                                

Egy regény, ami úgy határozza meg magát, mint "egy közép-európai, középosztálybeli, nemzsidó családtörténet" önmagában is provokáció az utóbbi 40 év posztmodern irodalma, az egész mai kánon számára. De provokálja az olvasót is, mert egy kényelmetlenül súlyos figura sorsát mutatja be úgy, hogy – sokszor legegyszerűbb írói módszerekkel, olykor trükkökkel - azonosulásra csábít. 

Az író azért meglehetősen ravasz. Azt játssza, hogy úgy láttat, mint egy fényképész. Miközben inkább úgy láttat, mintha Tarkovszkij vagy Bergman egy hollywoodi filmre kapott volna megbízást ma. Van itt szikár, szinte érzéketlen leírás, odaszúrt igazságok, és a visszaemlékező tudat sok erős képe, „Nézni Anyámat, ahogy egy kiszuperált estélyiben viasszal keni a padlót. Várni, amíg eljut az ablakig, majd lábamra kötött rongyokkal korcsolyázni utána.”. Van itt spiritualitás, megkísértés, van itt családot kiirtó történelem, van itt elmélkedés, van itt barátság, szerelem, és legfőképpen érzelmek. Bőven van szex, többszörös csavar a történetben, sorsfordító életélmények, sőt még happy end is. Mindez így együtt, és mégsem esik szét az egész. Hogy is van ez? 

Nevezték ezt a művet egyfajta nevelődési regénynek, apa-fiú regénynek, családregénynek, talán mindegyik egyszerre, talán kibújik az effajta besorolások alól. Akkor már sokkal inkább az elpusztíthatatlan (belső) személy regénye és pont ezért szólhat valamiről, ami mindannyiunkban ott van a mélyben (nem a maszk-persona, hanem a mélyebb én).

Ahogy erre Bazsányi Sándor felhívta a figyelmet, a történelem nagyon erősen jelen van a visszaemlékező tudat megnyilvánulásaiban, nemcsak kellék, hanem mélyen átszövi a történéseket és meghatározza a tudatot. Ugyanakkor az effajta tömör bekezdések, bonmot-szerű ironikus megnyilatkozások nyilván sokakat bosszantanak: „Egy nap Kádár János azt mondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Mindenki fellélegzett, végtére is ezek Krisztus szavai. Csak hát ettől kezdve, aki nem mutatta ki a foga fehérjét, az akaratlanul is vele volt. Ha jobban belegondolok, egy egész országot végzett ki egyetlen mondattal.” Vagy talán éppen azért születtek? Mindezekkel együtt a legnagyobb félreértés a regényt „politikai hitvallásként” olvasni.

A történelem főszereplő a regényben, de máshogy, mint egy történelmi regényben. Amikor az elmúlt 50-60 év történelmére tekintünk vissza, a múlt a fejünkben különálló darabokra van szaggatva szabadságharccal, Kádár-korszakkal, rendszerváltással - pedig minden szaggatottsága ellenére nagyon is egy, és nagyon is folytonos. Csak nincs meg, nem volt meg az a perspektíva, amiből egynek látnánk.

Bartis megtalálta az egyik – ha nem az egyetlen (!) – perspektívát, amelyből az egész kép összeállhat. Ez pedig a személy, a személyiség útja, és állandósága a változásban. Egy olyan emberé, aki eszmélésétől egy dologra figyel: saját belső útjára, szuverenitására, különállására, szinte örökös - néha már-már fanatikus - szembenállására – ez itt a regényben éppen egy fotóművész útja. Szabad András olykor másokhoz és önmagához is kíméletlen, olykor kegyetlenül járja az útját, nem nagyon figyelve másokra. Hiába rak rá a családját elpusztító történelem (mindkét 20. századi diktatúra eléri őt, de leginkább a kommunista) tonnás sorsot már gyerekként, hiába okoz akaratlanul is szenvedést szerettének, hiába szakítja el magát tőle az egyetlen nagy szerelem. Ő marad az, aki. Mintha ezek az elviselhetetlen terhek rejtélyes módon - minden szenvedése ellenére - éppen azt a belső személyiségmagot erősítenék, ami ő maga.

Miért lehet A vége a szabadság regénye? Csak azért, mert az (unikális) személyiség regénye. Szabad András így idézi fel a pillanatot, amikor kezdő, fiatal fotósként a várható házkutatás miatt apja kérésére elégeti addig készített, féltve őrzött fotóit: „Nem éreztem semmit. (…) Annyira erős volt ez a semmi-érzet, hogy hirtelen megbizonyosodtam, tulajdonképpen ez vagyok én.”

Mindez egyaránt botrány a posztmodern filozófia és az esztétika számára is. Nem volt kétséges, hogy irodalmi lapjaink ízekre szedik a regényt, és hosszú fejtegetésekben mutatják majd ki, mitől nem működik ma egy ilyesfajta írás.  Kálmán C. György értékelésében mindössze 4 pontot adott a regénynek a tízes skálán, legfőképpen azért, mert szépen megírt, de egészében egyenetlen műnek tartja. Mások legfőbb érve az, hogy itt igazából egy lektűrrel állunk szemben, és vannak, akik a giccs jelzővel egyáltalán nem fukarkodnak.

Erős kritikák ezek, néha talán saját előzetes várakozásuk, az irodalommal szemben támasztott túlzó-egyoldalú igényeik, és legfőképp a politikai olvasat keresése akadályozza meg az ítészek tisztánlátását. Meg legfőképpen az, hogy itt valami másról van szó, mint amit eddig megszoktunk, valami, ami kívül van a posztmodern homokozón. 

Elfogadom, hogy nem könnyű Bartist követni ezen az úton, és nem könnyű befogadni Szabad András útját. Az is világos, hogy nem tökéletes alkotással állunk szemben, a regény második fele talán fáradtabbnak, elnagyoltnak, kevésbé kidolgozottnak tűnik, mint a kontrasztosabb, erőteljesebb első rész. Az viszont biztos, hogy lektűrnek egyáltalán nem lektűr, mert az pusztán szórakoztatni, elvarázsolni akar, ellenben itt valami lényegesen másról van szó. 

A vége nemcsak szabályokat felrúgó, rendhagyó regény, de provokatív szókimondása és érzékisége miatt megosztó is. Ide valami más taktika lenne célra vezető mindenki részéről, akár kritikus, akár nem. 

Leginkább ez: csak hátra kellene dőlni bátran, és hagyni, hogy vigyen előre a regény, beszippantson a világa, lenyűgözzön a szépsége, ledermesszen a kegyetlensége.

Fotók: Internet

A vége olyan, mint a személyiség maga: a saját útját járja, megy előre, nem törődik az aktuális kánonnal és azzal sem, ki szerkeszti a mérvadó kritikát, vagy ki osztja, és ki kapja a lapokat az író-olvasó találkozókon. Negyven év történelmét idézi meg, miközben ízig-vérig mai, hús-vér, érzékletes és érzéki írás, két lábbal a földön áll, de néha fel is mer pillantani, és úgy tűnik, lepereg róla minden, ami a jelen hordaléka.

Bartis Attila: A vége, Magvető Kiadó, Budapest, 2015