Pironkodva azt is bevallom: nemigen hiszek az úgynevezett médiatudományok létezésében. A média hatásmechanizmusának feltérképezéséhez alapos pszichológiai, embertani és társadalomtudományi tájékozottság szükségeltetik, és a téma kiemelése az emberrel foglalkozó egyéb diszciplinák köréből nem egyéb, mint a média világalakító hegemóniájának újabb rafinált fogása, hogy mindent megmagyarázó alapelvnek mutassa magát. Éppígy az afféle elméletek – digitális bennszülöttek, Z-generáció és más effélék -, amelyek a kommunikációs technikák mindent elsöprő hatalmát, a közösségi identitásképzésben betöltött abszolút és távolról sem dicsőségteljes szerepét megváltoztathatatlan tényként, mi több, normaképpen könyvelik el, és ennek rendelnék alá a tudásátadás minden egyéb formáját: oktatást, gyermeknevelést, családi életet.

Meglehet, médiaszkeptikus vagyok. Ebbéli nézeteimnek több egyetemi kurzuson és két tankönyvben hangot adván váltig vallom, hogy a média túlhatalma korunk egyik legnagyobb kihívása, mivel ember voltunk legmélyén, személyiségünk formálásában és kapcsolataink kialakításában lépett vezető szerepre.

Gary Chapman, a népszerű életvezetési könyvek szerzője most kutatási eredmények és esettanulmányok sokaságával siet igazolni médiaszkepticizmusomat. Állításai nem lepik meg mindazokat, akik éberen figyelték a médiatársadalom folyamatait, egybeszedve mégis mellbevágók. Hogy ugyanis a média csakugyan kizárólagos alakítója a tömegember személyiségének. Hogy állandó ingerözöne kártékonyan hat a figyelemre, mi több, a fejlődő nemzedékek esetében eleve kioltja a figyelem készségeinek kifejlődését, és elemi inger-reakció mechanizmussá silányítja az emberi ítélethozatalt és döntést. Mert hisz nem is tehetne egyebet műfaji adottságainál fogva: a sok csatornán érkező, pontszerű ingerözön kizárja, hogy az emberi elme rendszeres tudásstruktúrákat hozzon létre. Ezzel pedig lehetetlenné teszi a mérlegelést és a felelős erkölcsi döntéshozatalt. Hisz a médiaidő gyökerestül tépi ki a médiavilág elszenvedőjének kapcsolódásait a valós létidőhöz: történelmi, kulturális és személyes identitásához. Hisz kapcsolatok helyett kapcsolatok illúzióját nyújtja, amelynek mélyén orvosolhatatlan magány, társtalanság, a médiától való függőség lappang.

Igen: függőség, amely kioltja az egyén szabadságát. És, igen: társtalanság – a kapcsolatteremtésre való alapvető képtelenség abban a korban, amely kommunikációs társadalomnak hirdeti magát minden csatornán. A média, korunk Tartuffe-je gyanánt, bizalmunkba férkőzött és végképp nélkülözhetetlenné tette magát.

Doktor Chapman kézenfekvő megoldásokat kínál, amelyek mégis forradalminak tetszenek egy alapeszméit elfeledett társadalom számára. Beszélgess a gyerekeddel. Szülőtársaddal. Nézz a másik ember szemébe. Kapcsold ki a multimédiát, míg együtt a család. Fordíts figyelmet arra, hogy magadnak és szeretteidnek hasíts ki a napból minél több offline időt. Te, és ne a médiaüzenetek szabják ki a napirendet. Olvass, mesélj, képzelődj. Maradj csöndben. Hagyd, hogy a gondolatok érlelődhessenek. Hogy a melletted lévő ember fölfedezze, az emberi közelség sokszorta izgalmasabb, mint a felturbózott virtualitás. Doktor Chapman ugyanazt tanítja, amit magam is évek óta szajkózok: a tömegkommunikáció világát vissza kell vezetni a személyközi kommunikáció meghittségébe.

Hogy mit szól mindehhez Csontváry magányos tanítója? És mit sugároz majd aszkétaarca újabb húsz esztendő elteltével? Nem vagyok próféta, de attól tartok, a Doktor Chapman által javallott, személyenkénti megtisztulásra csak kevesekben lesz majd elég lelkierő. A médiabuldózer fáradhatatlanul dübörög. Ha pedig – az utolsó utáni percben – a politikai döntéshozók végre ráébrednének, mit mulasztottak el a szabályozás frontján, annak egy kimenetele lehet: lázadás. Médiavilág rabszolgáinak lázadása.

(Gary CHAPMAN – Arlene PELLICANE: Netfüggő gyerekek. Harmat 2016)