Pedig Alföldi Róbert Varázsfuvolája szinte maga bűvöli a szemlélőre a médiadelejt értelmezési keretként: e pátosztalanított olvasat kellemes otthonossággal zsongítja mindazokat, akik csupán átmenetileg szakadtak ki a kritikátlan masszából. Csakhogy az egyénivé válás ezúttal a szebb napokat látott színpadi hősöknek sem sikerülhet: a szív nemes vágyait követő Taminót – ah, dagályos romanticizmus! – nem csak a legelején slagozzák összevissza hidegvizes zuhannyal, de két és fél óra elteltével sem reménytelibb a helyzet: immár Paminával és a Papageno-Papagena párocskával együtt szembesülhet-szembesíthet a kijózanító tényekkel: a világ tébolyda, kiútról ne is álmodjunk.


 

Nem tudom, Alföldi kozmológiája helytálló-e. Kafka is, mások is veszítettek pert a világ értelme után kutakodóban, egyáltalában: az abszurditás általánosan elterjedt olvasattá vált az utóbbi, csakugyan kontúrjait vesztett évszázadban.

Mozart viszont nem volt sem Kafka, se nem Alföldi Róbert.

Kevésbé perdöntő: ez a hányt-vetett életű, izgága lángelme bámulatos életerővel tápászkodott föl, valahányszor ízelítőt kapott a sors találékonyan rámért csapásaiból. Ami ellenben megkerülhetetlen: Mozart zenéje soha, még legboldogtalanabb ütemeiben sincs híjával a megváltó, reménykedő, fényközelséget áhító gesztusoknak – ha tetszik, a transzcendencia nyomainak. Zenéje értelmes, rendezett világról ad hírt.

Kiváltképp így van ez A varázsfuvolában, amelyek bugyuta meséjét éppen a Mozart-muzsika avatja az ősrégi toposz: a sötétség és a fény küzdelmének katartikus kifejezőjévé.

Amiből Alföldi semmit sem láttat – és, az a gyanúm, semmit sem hall. Nála csupán evilág van és földalatti berkek: az égről és kozmoszról szőtt álmok nem egyebek csökött elménk üzemzavaránál, narkotikumok kiváltotta és narkotikumokkal kezelhető tüneteknél, és a Legfőbb Ok avagy a Mozdulatlan Mozgató trónusa semmi egyéb, mint Sarastro orvosi széke. Lám: a vak órásmester után itt a gonosz pszichoanalitikus profán istentana.

Apakomplexusban szenvedő lelkek rekedtre sikoltozhatják magukat a végén az önigazolás eksztázisában. Csak tudnám, mi szükség van ehhez szólistákra, ének- és zenekarra. Mozartra.

 (Mozart: A varázsfuvola. Szegedi Nemzeti Színház)