„Szabad székely szórványszínésznő.” Mosolyogva, de bizony megküzdött mosollyal vall így a kamerának vezetés közben, félúton két alkalmi vagy valódi színpad közt Zorkóczy Zenóbia erdélyi előadóművész, aki elsősorban szűkebb pátriájában, a maradék, fogyatkozó magyarság körében mesél gyerekeknek, vagy mond verset felnőtt közönségének. Öt németországi év után tért haza nemrég kisfiával Romániába. Zátonyra futott házasságot hagyott maga mögött, s a megélhetés, gyermeke eltartásának feladata szülte az ötletet, hogy „egyszemélyes színházi vállalkozóként” járja a vidéket, nemegyszer olyan falvakba szállítva házhoz a magyar nyelvű kultúra kincseit, ahol efféle határon túli „nemzetbiztonsági kockázatnak” nemigen van egyéb esélye. Előfordul, hogy hét-nyolc gyermeknek játszik. A kicsik előtt Rosszcsont Zénóvá lényegül át, egy csak azért is szófogadatlan, igazi vásott kisfiúvá, akit a nézőtéren egybegyűlt kortársai segítségével igyekszik jóvá varázsolni a hétköznapi kalandjait soroló monológ végére.

Az „Európa kis utcája” című dokumentumfilm nem az a kertelős vagy elfogult fajta: az udvarias román rendőrt és a modortalan magyar portást egyként megmutatja (hiába no, a kamera jelenléte így vagy úgy, de mindenkire hat; ezzel együtt – hála az alkotónak és a szereplőknek – mindvégig természetes hangot és viselkedést tükröző képsorokat látunk). A rendező-operatőr szerencsére nem igyekszik valahogy mégis délibábos-tündérkertesre festeni a sárban-latyakban autózást, az előre megbeszélt előadásról nem tudó, de emiatt nem is nagyon szabadkozó alkalmazottak világát, az egyik helyről a másikra küldözgetett színésznő megalázottságát, a fölöslegesen levezetett száz kilométereket, ugyanakkor nem az a célja, hogy sajnáltassa Zenóbiát. Egy szabad székely szórványszínésznő nem is az a fajta, aki erre vágyna-szorulna. Ő „csak” egész valójával rajzolgatja azt a „lélektérképet”, amelynek minden bejárt szögletét igyekszik minél jobban megismerni, nemcsak szülőföldjén, hanem Magyarországon is. Az embereket, életüket, a helybéli látnivalókat. De – kérdezhetnénk nagy okosan – minek ez az egész, ha megélni is alig lehet belőle? Nem, még csak nem is mártír ez a rokonszenves asszony. Annak értelmére, amit turnéin akár napi több előadást tartva végez, például akkor ébredünk rá, ha meglátjuk az aprónép helyi erőiből szerveződő közönség sorait. A rátapadó gyermekszemeket. Az önfeledt arcokat. Igen, amilyen úttörősen közhelyes említeni, olyan szívszorító kitartón nézni a lélekérintés elkapott pillanatait.

Az élete színfalainak visszáját is sejteni engedő dokumentumfilmben Zorkóczy Zenóbia megmutatja, milyenek a mindennapjai annak, „Aki szabadon röpül”, ahogy az ezzel a címmel megjelent beszélgetőkönyvben is teszi – hamisítatlan, a talpon maradásból nem engedő székely humorral.

Távolról sem sikersztori e göröngyös pályakép. A film végére a kultúra és önmaga megmaradásáért és bontakozásáért folytatott tiszteletre méltó küzdelmében sokakkal osztozó művészt figyelve, minden szívszorítással és nehéz érzéssel együtt is azt élhetjük meg, hogy többet megtudtunk a színjátszás szívéről, mint amikor szinte csak kínos értelmiségi hisztiktől, igazgatói székektől és köldöklesőn önmegvalósító performanszoktól zajos a teátrumi világot figyelő média.

Az Európa kis utcája című film október 30-áig megtekinthető a Médiaklikken: http://www.mediaklikk.hu/2016/10/14/europa-kisutcaja-rosszcsont-zeno-kalandjai/