A főszereplő a német média egyik fenegyereke, a magát komikusnak, szatírikusnak továbbá rappernek mondó Jan Böhmermann. Nem mellesleg a német köztelevízió ismert arca. A jeles megmondóember eddig sem számított a közéleti szereplők kedvencének: a görög pénzügyminiszterrel egy kétértelmű kézgesztus okán húzott – szó szerint - ujjat. Most azonban új frontról érte támadás: maga a török elnök indult hadba ellene egy általa jegyzett bökvers okán.

Mely esetre nagy általánosságban az a legmegfelelőbb válaszlépés, ha az érintett maga is tollat ragad a fricskák meghálásául. Irodalomtörténetünk csak úgy dúskál a tollforgatók és más írástudó egzisztenciák indulatos adok-kapokjában. Ha meg akarod semmisíteni ellenfeledet, tedd nevetségessé – szól az ősrégi intelem, és követői nem is maradnak adósaink a javallat gyakorlatra váltásával: a tollhegyre tűzés, kölcsönös kipellengérezés, találóan becélzott asszók és frappáns replikák oly módfelett szórakoztatóak tudnak lenni, hogy szinte kárára volna az irodalomtörténetnek, ha jeleseink tengelyt nem akasztottak volna olykor-olykor. Nálunk a XVII. század teremti meg a rosszmájú, sokszor egyenest rosszindulatú irodalmi pamflet, a pasquillus műfaját. Nyerges András meg egész kötetnyit szerkesztett egybe a magyar irodalmi panteon halhatatlanjainak arcpirító perpatvaraiból, amelyek valóságos szekértáborokként ugrasztották össze a különféle irányok híveit és képviselőit. Ady Kosztolányit kárpálta, Kosztolányi Szabó Dezsőt. Márait Veres Péter parentálta el, őt pedig Illyés. Aztán időnként visszavontak minden haragot, nagy összeborulásban. És a nyilvános szócsata korántsem pörös lelkületű nemzetünk kizárólagos sajátja. A jelenség – bízvást állíthatjuk – egyidős az emberi kultúrtörténettel: a szatíra Juvenalis óta polgárjogot nyert a gondolkodó emberfőt kifakadásig felbosszantó ügyek kibeszélésében, abszurditásuk karikírozó, túlzásig vitt érzékeltetésekor. S hogy szavam ne feledjem, magában a török kérdésben sem vagyunk híján klasszikus támpontoknak: elég csak föllapozni a Zrínyiék, Balassiék korának írott örökségét, gazdag tárházára lelünk a kéretlen turbános szomszédság afféle kedveskedő megnevezéseinek, miszerint beste kurafiak, najvala rágdosta franz fattyak, szedtevette ebadták etcetera. Ők sem bántak finomkodóbban mivelünk, gyaurokkal, de a „nímöt” is megkapta, ha kellett a magáét, kuruc a labanc becsületét koptatta, labanc a kurucról szedegette a keresztvizet, ahol csak tehette.

Mondanám is, hogy a török elnök ágyúval lődöz verebekre. Javasolnám, írasson sebtiben ellen-verselményt valamelyik kádijával. Ám, fájdalom, nem tehetem. A bosszúért kiáltó klapanciára ugyanis, legnagyobb sajnálatomra, nem létezik méltósággal vállalható válaszvers. Az érdemdús rapper, aki most szóvirágainak a kontextusból való kiragadásával védekezik a jogi lépések ellen, a legkevésbé sem érzi kínosnak, hogy ő maga helyezi a török állam vezető közjogi méltóságát olyan kontextusba, aminőt semminemű politikai vagy elvi nézetkülönbség nem hitelesíthet. Költői képeit nem idézhetem közelebbről, de annyit elárulhatok: a meglehetős rossz hírben álló középkori török tábori élet krónikásai belépirulnának, ha csak egy kis részét is pergamenre kellene vetniük az Erdogannak tulajdonított perverzióknak és aberrációknak.

Nem tudom, helyes lépés volt-e a török elnök részéről, hogy német kollégája segítségét kérte a jogi megtorláshoz. Hogy mi számít belügynek és mi nemzetközi afférnak, annak eldöntése sem a dolgom. Éppígy nem tisztem a török ellenzéki sajtó helyzetének mérlegelése, és nem is tartozik a tárgyhoz. Az azonban bizonyos, hogy a szabadszájú szerző maga szította föl mindama indulatokat, amelyek most híveket és elégtételért kiáltókat uszítanak egymásnak, és amelyek ellen ez idő szerint rendőri védelem hivatott megoltalmazni. Aki a nyilvánosság előtt fogalmaz meg véleményt, kivált, ha hivatásos kommunikátor, nem írhat parttalanul semmiféle szabadságjog jegyében: ő minden megszólalásával példát ad, mintát mutat a kommunikáció civilizált módjára. Nem formálhat igényt véleménye komoly megfontolására az, aki megnyilvánulásának modorával az ízlést rontja, indulatokra alapoz érvek és mérlegelés helyett. Belzebubot nem lehet Belzebubbal kiűzni – tanít az Írás is. A történet a média interpretációjában amolyan Günter Grass-i egzisztenciális határhelyzet: az idealista gondolatszabadság és az álszent hatalom konfrontációja. Pedig inkább Shakespeare tollára való: az udvari bolond olyan viccre ragadtatta magát, amire nem mentség a csörgősipka.

Böhmermann műfajt és arányt tévesztett: karikatúra és szatíra helyett ordenáréságot tett közzé. Elegancia, stílus, fölényes intellektus híján való otrombaságot. Mielőtt tehát a médiahisztéria forgatókönyve szerint napjaink Szókratészává avatná magát, gondoljuk csak el, hová vezet a közbeszédünket gát nélkül elárasztó indulatos és alpári hangvétel és a szólásszabadság afféle szélsőséges értelmezése, amely senkire és semmire nincsen tekintettel. A demokrácia olyan játszma, amely a résztvevők egymás iránti kölcsönös tiszteletén alapul. S ha a jogbölcselők most azt mondják: értelmetlen egy régi jogszabály nevében felségsértésért meghurcolni egy közírót, hisz a török főméltóság ez idő szerint nem felség és legkevésbé sem német császár, hadd fordítsam visszájára az okoskodást. Ha a demokrácia alapja a népfelség elve, úgy az, aki egyoldalúan visszaél a demokrácia nyújtotta szabadságjogokkal, magát a népfelséget sérti. Nem Jan Böhmermann az egyedüli a médiavilágban, aki ennek vádját vonja magára.