A résztvevők leendő értelmiségiek: egyetemisták. A csoport egyik felének ma este az a feladata, hogy kampánybeszédet fogalmazzon a szólásszabadság mellett. A túloldalon a médiaszabályozás mellett kell érveket fölsorakoztatni.

A javasolt kiindulópont: hivatkozzanak arra, miféle jogok sérülnek, ha egyik vagy a másik elv nem jut kellő érvényre. Mit veszít a világ szólásszabadság híján és megfordítva: mire vezet, ha a lovak közé vetjük a gyeplőt.

Mindenkinek javaslom, tegyen próbát ezzel a korosztállyal. A két alkalmi kampánybrigád érvelésében valamennyi alapigazság felbukkan, ami csak szóba került a demokráciáról zajló társadalmi vita kétezer-ötszáz esztendejében. Az egyénnek jogában áll kifejezésre juttatnia meglátásait, különben csorbát szenved autonómiája, egyénisége nem teljesedhet ki – így az egyik oldal. A túloldalon sem késlekednek: a korlátlanul rázúduló információözön ugyancsak kárára lehet a személy egészséges kibontakozásának. Bízzunk az egyén mérlegelő képességében és felelős önkorlátozásában – így az előbbi párt. Csakhogy az egyén nem minden esetben eléggé érett arra, hogy felelős döntéseket hozzon a saját érdekében – hangzik a szabályozáspárti oldal érvelése. Ki szabja meg hát, mi is az egyén hosszú távú érdeke? – akadékoskodnak emerről, alapos joggal. Mindaz, aki a közösség érdekét tartja szem előtt – érkezik a felelet.

A két diákcsoport elvi vitáját hallgatván közéleti vitáink kellős közepén találom magam. Két világkép, két embereszme vitázik egymással, ki-kiegészítve az egymás álláspontját. Mert ki számoltatja el azt, aki megszerezte az ellenőrzés és a felügyelet jogát? – vetődik fel a szabadságpártiak részéről. És mit kezd a kockázatos információk mérlegelésére képtelen tömegember a tudomására jutott értesülésekkel, ha súlyos közérdek forog kockán? – szól a túloldal kifogása. – Hogyan lehetnénk képesek ellenőrizni a szabályozásra megválasztott intézmények működését, ha azok elzárva tartják előlünk a működésüket illető tényeket? – gyanakodnak emitt. Az ám, csakhogy a névtelenségbe burkolózó tömegember képes-e arra, hogy felelősebben cselekedjék, mint az, akit pozíciója elszámolásra kötelez?

Akárcsak egy plátói ligetben. Hallgatom az élesszemű huszonévesek fölvetéseit. Abban bízom, ha a sors úgy hozza, a túlsó térfélen éppilyen meggyőzően érvelnének. Hisz a demokrácia működése a folytonos dialóguson alapszik. És közben el is szomorodom. Hisz míg a demokratikus rendszer modelljét állítjuk fel, kimarad a játszmából egy jelentékeny tényező. Akárcsak a valódi világban. Mert a társadalmi folyamatok elemzői szerint a média túlhatalma régesrég nem a demokratikus erőviszonyok egyik vagy másik oldalán helyet foglaló felek közötti játszma kérdése. Maga a média a legnagyobb hatalommal rendelkező faktor. Kívül a demokratikus társadalmi modell fékek-ellensúlyok szisztémáin. Ellenőrizhetetlenül, elszámoltathatatlanul. Talán majd ezek a csillogó szemű fiatalok, ezek az idén márciusi ifjak kitalálnak erre is valami hatékony és demokratikus módszert.