A kép forrása


Pedig a kormányzat az első percben elrendelte a nemzeti gyászt. Mi több: azt is bejelentették, felülvizsgálják az iskolán kívüli tanulói programok törvényi szabályozását. Helyes. Ám azt javaslom: sokat szenvedett médiatörvényünk vonatkozó passzusait is bogarássza át valaki.

Kezdődött az egész a megrázó balesetet követő sajtótájékoztatókkal. Dermedtség, elcsukló hangok, könnyeikkel küszködő hírolvasók, pityergő miniszter. Majd a helyszínt járt főmentőst vallatóra fogó riporternő minősíthetetlen vádaskodása, mélyreható kérdés álcájában: vajon kellő számú és megfelelően fölkészült szakembergárdát küldött-e a haza a szörnyű baleset elszenvedőihez. Egy pillanatra az az érzésem támadt: a Tocsik-ügy vizsgálóbíróját hallom, nem pedig egy megrendült ország alázatos, a közjóért fáradozó sajtómunkását.

És az indiszkréció még épp csak hogy elkezdődött. Második hete napjában huszonötször halljuk: az áldozatok rokonaitól DNS-mintát kell venni, hogy a szénné égett szerencsétleneket legalább azonosítani lehessen. Sejtelmem sincs, kinek az információs jogai sérülnének, ha az efféle szakmai részletkérdésekkel nem örvendeztetnék meg percről percre a nagyérdeműt. Tudom, hogy a tévé előtt chipsező publikum torkán nem akad meg a falat, ha a szeme láttára végeznek ki akárhány ártatlant, miközben a kutatások rámutatnak: a befogadói psziché nemigen képes elkülöníteni a fikciót a valóságtól, miáltal a média által közvetített egész valóságunk átfordulóban a fikció, a hamis valóságérzékelés pszichotikus állapotába. Mégis. Valahányszor ezzel a DNS-laborálással jönnek, gyermeküket, párjukat, testvérüket és unokáikat elvesztő embertársaim fölfoghatatlan fájdalma jut eszembe, gyászsikolya hasít a lelkembe. Kell ez nekünk? Nekik? Előbbre visz-e, ha harminc csatornán nyilatkozgatnak mindenféle szakértők a legkülönfélébb szakágakból, csak hogy életben tartsák az ügy médiavisszhangját? Nem volna tisztességesebb kivárni, míg az ezzel megbízott hivatalok ítéletet mondanak az ügyben? Hisz a helyzeten az sem segít majd.

Bizony, a képi műfajok közvetlensége gyakran van inkább kárára, semmint hasznára tájékozódásunknak. Aki látta, örökre pupillájába égett az amerikai űrsikló katasztrófája, amint utasainak lángoló urnájaként lobbant el az égbolton. Most tizenhat halott és tucatnyi sebesült honfitársunk lángoló koporsója lebeg képzeletünk vásznán, és minden fölösleges részlet, okoskodó közlés csak borzongásunkat szítja ahelyett, hogy az egyetlen helyénvaló érzést: a megrendült hallgatást váltaná ki. Egyed médiahiénák szó szerint a túlélők arcába tolták az objektívet. Nem leszek meglepődve, ha apránként kiszivárogtatják az elhunytak utolsó SMS-eit, twitter-üzeneteit. Tizenhat ártatlan embertársunk esendő, személyes apróságait, akiket önfeledten, kirándulásról hazajövet avatott médiaszereplővé, hőssé a végzet. Az égő busz pokla után tovább égnek a médiafigyelem kereszttüzében.

Időben szólok: minden lehetséges módon tartsák távol a tudósítókat utolsó utáni útjuk minden pillanatától.