Jó lenne néha felejteni. Lehetne ez amolyan mottója Tasnádi István Memo című filmjének. Lónyai Péter, a film főszereplője (Lengyel Tamás – Tréfa, Víkend, Munkaügyek, Kossuthkifli) ugyanis a hipermnézia tüneteit és eredetét vizsgálja doktori disszertációjában. Az emlékek abnormálisan erős megléte a tudatban csak elsőre tűnik irígylendőnek. Mert persze ki az, aki nem akarna mindent megjegyezni különösebb megerőltetés nélkül, könnyen tanulni, semmit nem jegyzetelni; nem elfelejteni a bevásárlást, és minden vizsgát ötösre abszolválni  az egyetemen. Az agy kapacitása ekkora adatmennyiségnél azonban már nem bír szelektálni és priorizálni, így könnyen végződhet a történet a pszichiátrián. Így történt Seress Ervinnel is (Molnár Áron – Hacktion, Aranyélet), aki a túlzott befogadás miatt kényszeresen és folyamatosan kizárja a külvilágot. Átkozott képessége éppen kapóra jön Lónyainak, aki először csak a kísérleti nyulat látja a betegben (hazaviszi a munkát, ahogy feleségének mondja), hogy aztán később már gyógyulásáért valóban barátként harcoljon.

Tudja maga, milyen érzés emlékezni 10,000 fogmosásra? – teszi fel kétségbeesetten a költői kérdést Seress, és nyilván benne van a válasz: nem, nem tudja, de higgye el, kibírhatatlan. Nem véletlen hát, hogy befogott szemmel és füllel ül a sarokban a pszichiátrián, minél kevesebb inger érje a következőkben. Lónyainak azonban merőben más a motivációja, és itt nem csak a doktori munkára kell gondolni, sőt, elsősorban nem arra. Ami a filmet is kiemeli a szokásos orvos-beteg kétpólusú kamaradrámákból, az az amnéziás apa jelenléte. A 70. évét betöltő, Haumann Péter által alakított karakter a jóval ismertebb amnéziás tünetekben szenved: illetve inkább fia szenved. Apát nem kiengedni a lakásból, minden tárgyat és embert felcímkézni, fényképeket együtt újra és újranézni. Ha valaki, hát ő tudja, hogy az agynak is rendszeres karbantartás kell. El is hangzik a filmben: hátha valamit megtud kutatásai során apja betegségéről is. A didaktikusabb, tudományszerűbb megoldások keresése mellett azonban nagyon úgy érezzük, inkább érzelmi kérdés ez a tudós férfi részéről.

A két karakternek jót tesz tehát, hogy három lesz a filmben (idővel egy családi dráma miatt odaköltözik apjához betegével). A három különböző ember mind más és más szituációkban találkozik kettesével (kedvencem, amikor apa és Seress gyanútlanul leül memorizni...), ez pedig a jól megválasztott szereplők és a jól megírt forgatókönyv miatt is egyszerre ad szórakoztató és tanulságos eredményt. (Haumannak amúgy kifejezetten jól áll a kissé bolondos öregúr szerepe, ezt már a néhány évvel ezelőtti Kalandorokban pontosan láthattuk.)

Tasnádi Istvánt eddig forgatókönyvíróként ismertük. Alkotásai alapján néhány társával együtt kiemelkedett a hazai forgatókönyvírók közül: ifjúsági filmjei (Matula kalandpark, A kőmajmok háza) vagy sorozatoknál (Terápia, Aranyélet) betöltött vezető forgatókönyvírói szerepe alapján ez nem is annyira meglepő, mint ahogy ő jegyzi az elmúlt 10 év egyik legfrissebb magyar vígjátéka, a Made in Hungária könyvét is. Első rendezésében azért érezni néhány nem odaillő vagy átgondolatlan részt (a doktori bizottság jelenetei például rettentően manírosak, Csákányi Eszter rosszul írt szerepben szörnyen mesterkélt). Szerencsére azonban ez a kevesebb. A jól megidézett 80-as évek és a film nagy részében remekül adagolt feszültség bizakodásra ad okot. Az elsőfilmes Tasnádi rendezői gyerekbetegségein átüt a forgatókönyvírói nagyság, és ebből még jól jöhet ki később is.

http://www.mediaklikk.hu/memo