Hiába nagy szám az első hétvégén eladott 72,000 jegy, a látogatottság valószínűleg nem fogja elérni a félmilliós Valami amerikai magasságokat, de nem is ezt várjuk ettől a filmtől. Nehéz már 10 évvel ezelőtti trendeket visszahozni a letöltött filmek és az online streamelt adások világában. Ahhoz valami nagy kell. Nagy költségvetés, és a Magyar Nemzeti Filmalap eddigi legnagyobb, kétmilliárd forintos támogatásánál eddig még nem kapott senki többet, érezhető volt hát némi társadalmi nyomás, hogy akkor viszont ez meglátszódjon az eredményen. Egye fene, ezért elfogadjuk azt is, ha van benne egy kis amerikai dramaturgiai mellékíz.

Meg is látszódik: nyoma sincs a kompromisszumnak, volt idő, ember és pénz kimunkálni a részleteket, ami egy történelmi film esetében elengedhetetlen. Ugyanúgy már-már kötelező az olyan témaválasztás és tálalás is, ami könnyen megfogható, amire sokan mondják azt: igen, ezért érdemes beülni. Át kellett, hogy üsse a kritikus szintet ahhoz, hogy nemzeti kincs legyen. Ezt mindenesetre átütötte: van nemzeti filmünk. Sokszor, sok helyről hallott kritika volt tavaly, a Saul fia Oscar-díjig jutó diadalmenete közben, hogy miért nem hazai sorskérdésekről hallunk. Hogy hol van a nándorfehérvári film, a Mátyás király film, a Toldi film vagy mások. Hát tessék! A Kincsem nemcsak hogy érzelmeket keltve meglengette a magyar zászlót az első és talán legfontosabb futamgyőzelemnél, de közben szentimentálisan engedi azt is, hogy véletlenül fordítva tartsa az angol zsoké. Hiába, vadkelet. Nagy epikus mű, ami azonban attól tud az lenni, hogy ügyesen alkalmazza a hollywoodi kliséket. Valamit valamiért.

Ugyanakkor – és ez legalább ekkora érdem – tud és akar provinciális is lenni. Az 1870-es években már túl vagyunk a kiegyezésen, látszanak a lóversenypályán Budapest zászlói, de még messze nincs megegyezés a kiegyezésről, messze még a századforduló fellendülése. Ferenc József, mint szükséges rossz, mint a Világost követő megtorlás emblémája jelenik meg. A film főszereplője, gróf Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) ennek áldozata: apját és az uradalmi birtokot veszíti el még gyermekként, hogy az elnyomó hatalom képében Otto von Oettingen, a császár bizalmasa (Gáspár Tibor) használja azt. Szabadságharcosként érkezik az elsőre megszelídíthetetlennek tűnő ló. Egyértelmű, hogy Kincsem Blaskovichnak a kezdetektől fogva nemcsak egy versenyló a sok közül, hanem családi és nemzeti ügy: segítségével lehet visszaszerezni a birodalmat, és odacsapni az elnyomásnak. A kezdeti szembenállást, osztrák-magyar ellentétet idővel a szerelmi szál, Klara von Oettingen (Petrik Andrea) oldja fel, és változtatja a forradalmat kiegyezéssé a magánéletben is.

A kulcsfigura – ahogy annak idején – a filmben is Ferenc József császár. Fekete Ernő szerepe nem nagyon lehet ennél kisebb, de súlyát mi sem jelzi jobban, mint hogy már az előzetesbe is bekerült a legfontosabb, agyaggalamblövész jelenete. (Nem volt nálam stopperóra, de azon sem lennék meglepődve, ha ez az aranymetszési pont lenne.) „A legenda szerint Árpád a lóért vette meg az országot. Én nem fogom egy ló miatt elveszíteni” – fejti ki a helyzet jelentőségét teljesen egyértelműen a császár. Nem kérdés, hogy Kincsem több volt egy kivételes versenylónál. Hogy a Kincsem több lesz-e egy filmnél, valódi közös üggyé, nemzeti üggyé válik miközben élvezetes film is, és a magyar nézőkben megerősíti a magyar filmek iránti érdeklődést, elköteleződést, akár egy új korszakot nyitva – ahogy a nemzetközileg is versenyképes magyar filmek tették az 1930-as években –, de az csak a következő hetekben, hónapokban dől el.

De jó néhány jel mutat abba az irányba, hogy ez így lesz.