Nyilván nem Géza bátyánk, hanem a tapasztalat ihlette a szakember Nincs kapcsolat című könyvét, melyben szerzőtársával, Nikita D. Coulombe-bal, az alcímül választott kérdésre keresnek válaszokat: Hová lettek a férfiak? Mi az oka annak, hogy az „erősebb nem” és motivációi elgyengültek, akár az oktatás vagy a munkaerőpiac, akár a személyes kapcsolatok vagy a nőkkel való érintkezés világát nézzük. S ezzel szoros összefüggésben a pótcselekvések eluralkodásának, legyen szó az ilyen-olyan képernyők előtt eltöltött órák számának irtózatos növekedéséről, az internetes játékok vagy a pornó idő- és személyiségemésztő, függőségbe sodró világáról.

„Ez férfimunka volt!” Valamennyien emlékezhetünk a nyári olimpia e dicséretnek szánt, mégis önfeledten szexista mondatára. Ugyanis Kozák Danuta egyik észveszejtő győzelme váltotta ki a sportriporterből. Hogy nem nyelvbotlás volt, arra utal a tény, hogy ekkor már másodszor sikerült ezt a mondatot elsütnie a tévésnek – maradjunk a képzavarnál: feltehetően lányos zavarában…

Ilyen szerencsétlen jelenségek persze szinte mindennaposak a médiában, bár az utóbbi időszakban Donald Trump immár az egész világnak megmutatta, van mit tanulniuk a „műfaj” kispályás képviselőinek.

Mindannyian tudnánk sorolni azokat a filmeket is, amelyek vaskos előítéletek szorításában fogantak. Nem is mindig feltűnően, hanem például tetten érhető módon egy-egy sztereotip karakterben.

Ugyanakkor különböző jogvédő szervezetek, mozgalmak tevékenységének, s a mára erősen túlhajtott politikailag korrekt beszédmódnak köszönhetően, a média fősodrában ma már kínosan ügyelnek a filmekben megjelenő különböző társadalmi csoportok, kisebbségek ábrázolásmódjára. Az alkotók tojásokon táncolva dolgoznak, nehogy megsértsenek, vagy épp kihagyjanak valakit, s időnként megmosolyogtatóan kilóg a lóláb, miért is kapott szerepet egy-egy karakter a történetben. Valójában minden esetben rengetegen írják a forgatókönyveket, hiszen a szerző mindig a hátában érezheti jó néhány jogvédő szúrós tekintetét.

Zimbardo munkatársával végzett kutatásának a tanúsága szerint a válaszadók kétharmada a fiatal férfiak motivációs problémáinak hátterében meghúzódó tényezők közt említi a következőt: „A média, a különféle intézmények, a szülők és a kortársak irányából érkező üzenetek ellentmondásossága az elfogadható férfiviselkedésről.”

A „tettestárs” szerepére koncentrálva a szerzők diagnózisa egyáltalán nem szívderítő vagy hízelgő: a férfiak sztereotip bemutatásával nemigen fognak szakítani a média képviselői, „ameddig jól keresnek azzal, hogy a férfiakra a gyökér szerepét osztják”.

A változáshoz rá kellene ébrednünk, hogy a nemi alapú előítéletek a férfiakat is sújtják, s a fiatal férfiaknak égető szükségük volna a média közvetítette pozitív férfi szerepmodellekre, akikre felnézhetnek.

Női fronton a nyolcvanas évek óta létezik egy eszköz, mellyel azt vizsgálják, mennyire elfogult vagy épp barátságos a nőkkel kapcsolatban egy film, könyv vagy más médium. A feminista kritikusok által alkalmazott – némileg leegyszerűsített és korántsem problémamentes – úgynevezett Bechdel-teszt a következő három kritérium alapján mond ítéletet egy „termékről”: Van-e benne legalább két női szereplő? Beszélgetnek-e egymással? S nem csak a férfiakról? Nos, e három próbakövön nemcsak macsómesék, de igazán jó kis filmek is hasra estek már.

Zimbardóék a fenti szűrő mintájára, a közismert amerikai „pasisorozat” címe nyomán, egy „MacGyver-teszt” bevezetését javasolják, amely például a következő szempontok alapján értékelné a filmeket:

„A férfi ne csak abban az esetben tűnhessen fel kompetens apaként, ha az anya nincs jelen a filmben.

A becsületes, keményen dolgozó férfi lehetőleg érjen el sikereket, vagy töltsön be vezető pozíciót, de semmiképp ne legyen balekként ábrázolva.

A női főszereplő már az előtt mutasson érdeklődést a férfi főszereplő iránt, hogy az valami hősieset cselekedne.

A férfi főszereplő kreatív problémamegoldásokat alkalmazzon, és csak legvégső esetben folyamodjon erőszakhoz a céljai elérése vagy küldetése beteljesítése érdekében.”

A kép forrása

Pozitív irányba is nagyot változott a média világa az elmúlt száz évben. Például az amerikai film egyik úttörő rendezője, D. W. Griffith még nyíltan rasszista nézeteit tehette közszemlére „Egy nemzet születése” című 1915-ös filmjében. Erre ma már szerencsére nem volna lehetősége Hollywoodban. Szintén amerikai reklámok ma már „biztos kieső” fotókkal – például géppisztolyos kisfiúval vagy agyoncukrozott üdítőt szlopáló csecsemővel – igyekeztek elnyerni a vásárlók tetszését. Kérdés, vajon lesz-e valaha annyi jóízű társadalmi tudatosság, amely azt is eléri, hogy a média megnyerő azonosulási mintákkal segítsen utat találni a sok esetben csakugyan tanácstalan fiataloknak, és újrafogalmazni, mit jelent(het) ma igazi férfinak lenni. Túl Mézga Géza lehangoló univerzumán.