Hallgatom a rádiót, s ezredszer is odatapadok: egy Petőfi-vers szól Ferenczi György és a Rackajam (pardon: ma már az Első Pesti Rackák) tolmácsolásában. Nem is jó szó ez a tolmácsolós, hiszen néhány éve valami egészen új született: a kirobbanóan eredeti banda felfedezte Sándorunkban a rock and rollt, azt, hogy egészen közeli rokona Jimi Hendrixnek, és ezzel kirántotta a szőnyeget a diákok-fiatalok szinte kötelező, nemzedéki Petőfi-fanyalgása alól. Lázadjunk együtt kulturált keretek közt. Aki Ferencziéktől meghallgatja, mondjuk a "Ki vagyok én? Nem mondom meg?" kezdetű betyárkodást, biztos, hogy önként ott ragad ebben az ellenállhatatlan kereszteződésben. Ezt az összeölelkezést ismételte meg az együttes a kommunista terror ellen lázadó Petőfi-utód, az ’56-os mártír Gérecz Attila költeményeinek megzenésítésével. Az ötvenes évek hazai viszonyait, elnyomását, a tönkretett életű fiatal keservét-lázadását tükröző versek, s a köztük-bennük megidézett korabeli amerikai számok együttrepülése elementáris erővel hat. Nekünk szól. S kortól, egyéb érintettségtől függetlenül összeköt.

Mindig is termékenyítették egymást az alkotói univerzumok, minden új művészeti vagy kulturális kifejezésforma képviselői elkészítették a maguk feldolgozásait, de mára a svédasztalos működésmód mintha alapfelszereltség lenne. A némileg erőltetetten szétválasztott, hisz teljességgel nem is elkülöníthető magas- és popkultúra elszigetelt kategóriái már-már múzeumba valók (persze vigyázat, ott is „leselkedhetnek veszélyek” a gyanútlan „monokultúra” rajongókra). A kulturális átjáróház persze a zsibvásárok kellemetlen hangulatához is vezet(het), de a kísérletezés, újragombolás, az áthallások és átkacsintások nyomán nagyon izgalmas és üdítő értékek is születhetnek.

Két friss hazai példa is köröz most ezzel kapcsolatban. Az egyik kezdeményezés a tüdőgyulladás világnapja (igen, ilyen is van, november 12-én) apropóján született: öt magyar klasszikus költő (Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Arany, Ady) egy-egy versét dolgoztatta fel az ötletgazda hazai képregényrajzolókkal. Igen, a sokszor (felszínessége miatt akár joggal) lesajnált műfaj (amely milyen jól is jött hajdan az angol nyelv rejtelmeivel küszködő bevándorlók tömegeinek Amerikában) új szinten próbáltatott ki. Költeményeknek ritkán szorítanak helyet a buborékos képkockákban. És most kiderült, itt is van telitalálat. "A walesi bárdok" „újratöltése” Csordás Dániel letisztult, falanszteri és idősíkokkal játszó képi világával „Az ember tragédiája” szellemidő-utazásait juttathatja eszünkbe. Ha volna folytatása e ropogós vállalkozásnak, abból talán a gyerekek „versbeoltásával” nemegyszer eredménytelenül küzdő irodalomtanárok is jócskán profitálhatnának.

A másik izgalmas és az előzetes alapján sok jóval kecsegtető ötlet Rejtő Jenő világának feltámasztása rajzfilmen. Mégpedig a zseniális rajzoló, Korcsmáros Pál utolérhetetlen képregényeinek, az általa megalkotott figuráknak a felhasználásával. Emlékezhetünk, milyen hervadt, olykor pedig egészen kínos virágai voltak a felejthetetlen P. Howard-sztorik eddigi megfilmesítéseinek. A számítógépes animáció viszont lehetőséget ad arra, hogy nehézkes, „hús-vér” adaptációk helyett „elszállt” képekre váltsák a rejtői fantázia nemegyszer abszurd, de mindig jólesően őrült nyelvi univerzumát. S ezzel talán az általa csúcsra járatott pesti humorból is sikerül valamit átcsempészni a nem létező határokon.

A fenti három példa is jól mutatja, hogy hozott anyagból dolgozva is van terepe és esélye az eredetiségnek, miközben új életet kapott klasszikus értékeink sem mennek veszendőbe. Érdemes törni a (saját) fejeket.