Amikor populáris kultúráról beszélünk, általában az USA-ból, a tömegkommunikációs eszközök közvetítésével a világ minden, a globális média által behálózott szegletébe érkező kulturális termékekre gondolunk. Egy teljesesség nélküli felsorolásban együtt szerepel a Pókember, Michael Jackson, Brad Pitt, a Halálos iramban és az X-Men fiktív és még fiktívebb karakterei. Ebben a kontextusban nagyon jól megfér egymással Kim Kardashian és Mickey Egér. Ezen popkulturális ikonokat a globalizációnak és kulturális imperializmusnak köszönve világszerte ismerik, szeretik vagy éppen kritizálják. Nemrég az immár orosz állampolgár, de talán még francia színész, Gerard Depardieu a Corriere della Sera-nak azt nyilatkozta, hogy Franciaország is hamarosan egy óriási Disneyland-é alakul. Egy olyan országgá, mely a külföldiek számára saját kulturális értékeiből már csak büdös sajtot és bort tud felkínálni. A globális (amerikai) kultúrával szemben megfogalmazott talán nem is annyira burkolt kritika sokaknál kiverte a biztosítékot, mások meg lelkesen helyeseltek.

Mielőtt rátérnék a szerintem pozitív koreai példára, fontos elmondanunk, hogy a kulturális imperializmus fogalma az 1960-as években született a Frankfurti Iskola kultúráról folytatott diskurzusaiban. A mindennapi olvasatban ma a kulturális imperializmus fogalma leegyszerűsített formában azt jelenti, hogy egy ország arra használja a hatalmát (erejét és befolyását), hogy saját kultúráját exportálja és ezzel felülírja más országok kultúráját. A fogalom ma erősen összefügg a globalizáció jelenségével is. A kulturális imperializmust alapvetően az USA kulturális „programjával” és erre szakosodott iparágával azonosítják. Vagy azonosították eddig.


A koreai populáris kultúra világhódító körútja a tévésorozatok (K-drama) exportjával kezdődött az 1990-es évek végén. A 2000-es évek elején már a koreai populáris zene népszerűségéről beszélhetünk, először Kelet-Ázsiában, majd az USA-ban, végül Európában és Magyarországon is. Psy Gangnam Style klipje a YouTube-on több mint 2,6 milliárd megtekintésnél tart. Jelenleg több, mint 200 koreai kultúra iránt érdeklődő magyar klub vagy csoport van! Budapesten nemrég K-pop versenyt is tartottak, mely iránt óriási volt az érdeklődés.

A koreai populáris kultúra expanziója egyszerre kulturális és gazdasági kérdés. Egy tudatos döntés eredménye és nem a véletlen művel. Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság például a koreai gazdaság számos gyengéjére, a nemzetközi szereplőkre való túlzott ráutaltságra hívta fel a figyelmet. Erre adott válaszként kezdtek az informatikai és elektronikai ipar fejlesztésébe, melynek eredménye a Samsung és az LG. Ezért van ma már minden második magyarnak koreai telefonja vagy tévéje. Meglepő módon a válság másik győztese a tartalomipar, és ezzel együtt a koreai populáris kultúra volt. A koreai filmgyártás és popzenei produkciók is soha nem látott támogatáshoz jutottak. Ma már nem csak a koreai mozikban tarolnak a saját gyártású filmek, hanem világszerte kezdik megismerni őket.


A koreai populáris kultúra ilyen szintű népszerűsége önmagában is siker az ország számára. Még fontosabb azonban, és számunkra is követhető példa lehet, hogy lehetővé tette a koreai magaskultúra alkotásainak elismertségét is, ezen a téren a koreai irodalom magasodik ki, amelynek a populáris kultúra expanziója készítette elő a sikerét. Im Kwon-taek, Lee Chang-dong, vagy Kim Ki-duk koreai rendezők világhírnévre tettek szert, az előző generációhoz tartozó Hwang Sun-won és Cho Se-hui, az újak közül Han Kang már a világ írói elitjébe tartoznak, míg a komolyzene világában már mindenki ismeri Sumi Jo, vagy Shin Youngok nevét.


Ugyanakkor óvatosságra is intem egyszerre magunkat. Érdemes mindig meggondolni, hogy milyen populáris termékkel engedjük azonosítani magunkat és kultúránkat globális szinten.