Történt pedig, hogy a XV. Pécsi Országos Színházi Találkozón az újvidéki magyar társulat Katona József Bánk bánkját ígérte a színlapon. A kommentárt a mindenkori válogató és javasló írja, abban sem volt semmi, amely ne arra utalt volna: egyik nagy nemzeti drámánk hangzik el.


Az előadás hosszát is megadták – ez ott lett fontos, amikor a mindenképpen megosztó, de kétségkívül érdekes olvasat végén himnuszok hangzottak fel. Hogy csasztuska lett-e a Boldogasszony, anyánkból, némi ezirányú képzettség dacára sem akarom eldönteni, attól is függ, hogy tud ez a tizenkét fiatal együtt énekelni. És ha nem is értem,  a Gotterhalte mit keresett itt (magában billegő pillanat volna ez, hogy nem a nyolcszáz éves história korára és nem is a folyton odakevert jelenre, de egyenesen a Katona-mű keletkezésének idejére reflektál az előadás, tehát szervetlen volna az összefüggés), s hogy a szovjeteké miért nem, az se világos. Mindenesetre Székely himnusz is volt, a legvégén pedig a Kölcsey-Erkel féle magyar is. A fényeket felkapcsolták, a nézők tapsolni és mocorogni kezdtek, a társulat tapsrendbe felsorakozva állt, mint minden előadás végén. Az órámra pillantottam, mert erős megszokás, hogy az Operában is ellenőrzöm – a munkáltatás kínos szabályai miatt –a hosszat. 5 perccel már túl is voltunk a megadott időn. 

Ekkor jött a szakállas fiatalember, és azonnal játékot hirdetett. Fel fog olvasni fiktív kormányzati intézkedéseket, történéseket (ugye, mindenki jól érti: fiktív, nem kell aggódni…), és aki mindezek ellenére is a hazájában maradna, az ne mozduljon; ellenben aki menne, menjen is ki a teremből. És már kezdte: „600 Ft fölé megy az euro.” „Elbocsátanak 100.000 közalkalmazottat.” „Menekültek lepik el az országot.” „A kormány megerősíti a határok védelmét.” „A kisebbségekre hatalmas nyomás nehezedik, a fájdalomtól már nyüszítenek…” Mármost én itt kétségtelenül mérges lettem. Egy minden kétséget kizáróan véget ért előadás után úgy ejtettek foglyul, hogy nem kérdezték meg, akarom-e mindezt? Eljöttem a Katona-írta, Urbán András-rendezte Bánk bánra, és a végén egész egyszerűen nem engednek haza, csak ha az általuk meghatározott keretben értelmezett távozásommal (mintha még „porom is neki szolgálna”) véleményt mondok. Olyat, amilyet Urbán András rendező, vagy maximum a celebráns Gombos Dániel megenged, miközben efféle döntésekről kettes számrendszerben működő kérdések és válaszok mellett árnyalni nem lehet. 

Azóta is töprengek rajta: tényleg olyan egyszerű bárki számára a világ, hogy úgy gondolja, a végül 23 egyre nyomasztóbb, természetesen fiktív megállapításra csakis a kivándorlás a válasz? Miért, ha diszkomfort-érzeted támad, újságcikket írni nem lehet? Interpellálni, tiltakozni, szórólapozni, plakátolni, tüntetni, sztrájkolni tán tilos? Kinek a fejébe gondolják probléma nélkül belebeszélni azt, hogy a haza tekintetében csak két végletes döntés hozható meg? Maradok vagy megyek? Vagy vajon miért maradok? Mi okból megyek? Hidegen hagyhat az egész, vagy szerethetem olyan nagyon is – de hogy tudom az ülő testhelyzetem szögével vagy bármely más metakommunikatív gesztussal árnyaltan kifejezni a pécsi színház nézőterén, hogy miért maradtam itt, vagy éppen mi miatt mentem el? Kissé nem manipulatív ez a játék, ha a valós okokra nem kíváncsi a minket mozdítani provokáló elme? Ha csak a prekoncepció „ugye-ugye” göcögése érdekli? 

Ha valamiről szól a Katona-mű, akkor az a hatalomgyakorlás a köz-kötelesség és a magánfelelősség egymásba gabalyodó problematikája, illetve még „etnikai konfliktus” is felizzik meráni és magyar között – de amiről nem szól a darab, az biztosan a marokra fogott postairónnal jó karcosan felvésett kivándorlás ügye. Mert ehhez aztán tényleg semmi köze a Bánknak. Én csak ennyit tettem szóvá egyetlen kérdéssel, komolyan véve a felajánlott interaktivitást. 

Persze, mindent lehet idehaza, az ország szabad, a POSZT is az, láthattuk, a sajtó is, amely utóbb már egyenesen oda hergelte magát, hogy „félbeszakíttattam az előadást” (itt nyilván a történés pontos ismeretével, vagy a történésről szóló pontos ismeret közlésének szándékával éppúgy baj van, mint a magyar nyelv műveltető szerkezetének használatával). Pedig újra mondom: mindent lehet, csak szóljanak, hogy aki nem óhajt „játszani”, az most elmehet – én már akkor kiballagtam volna, hisz amire a zsűriség kötelez, tudniillik a darab megtekintése, az fegyelmezetten megtörtént, kérem. De ugye, nem várja el senki, hogy ha már úgyis ott ragadtam, nézzek végig valami (politikai) termékbemutatót, esetleg segédkezzek az előadás utáni romeltakarításban is, vagy akaratom ellen való ravasz, úgynevezett játékokba menjek bele, hogy aztán én magam legyek értékelve valamiféle sajátos, megfellebbezhetetlen értelmezés szerint. (Sőt, elemi kíváncsiságból – a „nem ér a nevem” rendkívül felnőtt jelszóval – az értékelhető programból kiugrottak előadásait is végignéztem, teljességgel botránymentesen.) 

Köztünk szólva, Urbán András helyében én írnék egy darabot, amely magába foglalja ezt a játékot, ha már nem tud tőle elszakadni. Adnék neki címet, írnék hozzá fülszöveget, és arra törekednék, hogy ne verjem át a nézőt. Hogy a borospalackban ne mosószer legyen. Mert Katona neve és a Bánk címe behúzza a közönséget, aki időt, figyelmet, pénzt (ezt újra írom: pénzt) és hitet is áldoz, amikor plakát alapján jegyet vesz és eljön. (Eljön, s ráadásul a sor belsejében lesz a helye, lassabban ocsúdik, s így ki se tud szállni abból, amit nem kért, és elviselni sem akar…) Az ember higgyen magában erősebben, ne bújjon kétszáz éves szerzők mögé, s így még darabokat sem kellene megerőszakolnia. Az interaktív játékban interaktívnak lenni bűn, a kiballagós játékban kiballagni botrány, persze. De Bánk bán, a nagyúr neve mögé bújva ötszáz embert korlátozni a szabadságában… Illik-e ez? Aztán nagyon erősen elfordítani a fejet és nem észrevenni, hogy éppenséggel Vidnyánszky Attila színházának másik (ugyancsak katartikus!) versenydarabját Zsótér Sándor rendezte? S hogy ha már a rajtam keresztül is ütött Operát nézzük, annak alkotói listáján az utóbbi 4 évben a legszélesebb magyar és nemzetközi művészvilág neve szerepel, csakis artisztikus érdemeire, és nem nézeteire tekintettel? Hát becsület ez? 

Ilyesmi történt Pécsen, s bár naponta arról cikkezett róla a baloldali sajtó, sem köztereken, sem a reggeliző asztalnál, sem a zsűriszobában, sem a színházban nem volt harc Pécsett. Nyugalom és versenyizgalom volt, de az természetes. Nagyítóval kellett tehát járniuk egyeseknek, a jószándék és az árokbetemetés fekete lovagjainak, hogy valami botrányosat találjanak. S mivel nem találtak, kreáltak: egy kérdésből, egy ballagásból. 

Ahogy távolodunk a június közepi eseményektől, bizonyos értelemben meg is értem őket. Vidnyánszky darabja mindenkit hanyatt döntött: a zsűri nemhogy négy, de egyetlen díjat sem tudott volna megszavazni, ha a – ráadásul duplavoksú elnököt is adó – Magyar Színházi Társaság, tehát a balra sorolt tömb delegáltjai nem érzik ugyanúgy. Mert nem volt komoly vita, mindenkit lebilincselt és megrázott, vagy inkább megcsapott az Isten ostora – és kifejezetten szép esetnek tartom, hogy nyerni tudott, miközben le is szavazhatták volna. Intelligens, becsületes zsűritársakkal ülhettem, akikkel valódi interakciót folytattunk. Igenis van remény, az idei POSZT fordulópont lehet a napi érdeket szolgálni kész, tehát bőven eltúlzott átpolitizáltság lejtőjén, és nem szabad hagyni, hogy a szakmaiság átfektetett pallóit rögtön felégessék a pirománok. 

Mint operaigazgató, ahogy nem hiszek a könnyű röhejjel kecsegtető, pórázon tartott Conchitában, úgy a színpadra vitt Gucci-táskában se (mindkettőt a szombathelyiek Vitéz Mihály-előadása „adta” nekünk), mert két év múlva már senki se érti. De nokiás dobozt, bemikrofonozott Schamschulát vagy dugóban dudáló Demszkyt se rendeznék darabba – más kérdés, hogy 2010 előtt az újvidékihez hasonló performanszok mintha nem Őszödről, gumibotozásról, Sukoróról, M6-s álalagutakról vagy svájcifrank-hitelcsapdáról, esetleg a már akkor is létező gondról, a naptári napokban számolva 24 óránként 1 újabb kiképzett orvost veszítő Magyarország egészségügyéről szóltak volna, ha léteztek egyáltalán. Sőt, tán az egész „alkatánál fogva ellenzéki” színház sem létezett, az mintha a választások tavaszán valamilyen különös zsigeri ontogenezissel hozta volna létre magát a semmiből, lásd pl. az új Nemzeti Színház működésének e tekintetben eseménytelen első 8 éve. (Megjegyzem, sem bármilyen színű elődeim nem tették, sem magam sosem engednék az Opera színpadára direkt belpolitikát. És nemcsak azért, mert a pőre – akár képi – beszólásnak nincs költészete, tehát művészi érték nélküli, hanem mert a mi produkcióink valóban évekre, nem ritkán évtizedekre készülnek, és nincs azokban semmilyen relevanciája egy napi kopó alkatrésznek.) 

De már minden újra békés. A Narancs cikke szerint egyenesen „megaláztam egy társulatot”, amikor kéretlenül rám tolt interaktivitásukat egyetlen kérdés erejéig használni mertem, ráadásul egy olyan „játékban” ballagtam el, amelynek épp a távozás szabadsága volt fennen hirdetett lényege. Sok van, mi csodálatos, mondja egy másik nemzeti drámánk, de – folytatom én – a tolerancia intoleráns farizeusainál nincs csodálatosabb.