2001 óta minden február 25-én a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Azért épp ekkor, mert 1947-ben a megszálló orosz hatalom emberei ezen a napon tartóztatták le jogellenesen Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, majd a Szovjetunióba hurcolták, ahol éveket töltött börtönben, illetve munkatáborokban. Végül hazatérve a diktatúrába itthon is folytatódott rabélete, s szabadulása után már csak rövid idő adatott neki e földön.

A rásütött bélyegek közt szerepelt az összeesküvés és kémkedés vádja. A kor „divatja” szerint. Seregnyi kortársukhoz hasonlóan ugyanilyen „tényállítással” rabolták meg szabadságától és szakították el szeretteitől örökre a neves baloldali érzelmű fiatal szobrászművészt, Mészáros Lászlót is.

Egy letartóztatás, s aztán az ismeretlen sors. Illetve csak azok által ismert, akik a szorongva reménykedő hozzátartozókkal szóba sem álltak. S a meghurcolt kisember gyötrődhetett, megválaszolatlan kérdései közt hányódva. És egyre szűkülő körökben, lépésről lépésre haladó könyörtelenséggel tőle is elrabolták az életet.

Mészáros Lászlót Kirgíziában ragadta el a hatalom. Onnan, ahol addig megbecsülésnek örvendett, hiszen fontos szerepet vállalt például a helyi művészképzés elindításában. A sok nyugati értelmiségit is ájult tiszteletbe és álmodozásba ámító kommunizmus ígérete, a sokáig sikeresen a boldogság földjének hazudott délibábos Szovjetunió vonzásában kerekedett fel a számára fojtogatónak érzett Magyarországról.

Aztán a hirtelen eltűnés, majd kivégzés jutott neki osztályrészül, miután a fenevad feltárta igazi arcát. A három gyermekükkel helytálló feleségnek, Kovács Vilmának meg a vég nélküli levélírás, könyörgő hangnemű kérések fogalmazása a jó Sztálin elvtárshoz, hogy az asszony végre hadd tudjon meg valamit a férjéről. Mert hűségét, szerelmét nem emészthették fel.

E reménytelen reménykedésnek, családja összeomlásának állított emléket legutóbbi dokumentumfilmjében Mészáros Márta rendező. Nyolcvankét évesen indult neki a sok ezer kilométeres útnak, hogy felfedezhesse kislányként elvesztett fiatal szülei ködbe vesző nyomát.

A kép forrása

Nem volt könnyű dolga, s nem is sokra jutott. Foszlányokba kapaszkodhatott, s például azzal szembesült, hogy a nép ellenségének kikiáltott apjához hasonlóan ők maguk is „eltűntek”: hisz hiába kereste hét évtized távolából a fővárosi iskola vagy a kórház nyilvántartásában édesanyja nevét vagy a sajátját. Valószínűleg azért, mert a politikai alapon likvidált emberek gyermekeinek még a nevét is elvették. Fájdalmasan belenyugvó mondata soká visszhangzik bennünk: szüleinek sírja egész Kirgízia.

A kutatás minden eredménytelensége ellenére is magával ragad az „Anyám levelei Sztálin elvtárshoz” című film személyessége. S ezzel el is éri a hozzá hasonló alkotások célját. Mert ezeknek egészséges esetben nem a gyűlölet jóra, életre nem vezető ébren tartása, nem a bosszú önmagába fulladó igyekezete a hajtóerejük, hanem az igazság ismeretének vágya, az emlékezés fenntartása és gyógyítása vezérli őket. Hogy egyre mélyebben tudjuk, kik vagyunk, hová tartozunk, és így nagyobb eséllyel maradjunk emberek. Bármilyen körülmények közt.

Az „Anyám levelei Sztálin elvtárshoz” című film február 25-én, szombaton, 16.15-kor látható a Duna Worldön.