Az eszmei barikád egyik oldalán a szabadságjogok ádáz védelmezői harcolnak a közlés korlátlan szabadságáért. A túloldalon – legalábbis az általuk felvázolt csataképen – az államok haderői sorakoznak katonás rendben: a hatalom arctalan falanxa, amely nem számol az egyénnel, csupán elvont eszmék képviseletében menetel, föltartóztathatatlanul. A hadicél emitt az egyén korlátlan önmegvalósítása, odaát az ellenőrzés és kényszerítés, az egyéni jogok kárára akár.

Csakhogy a regénybe illő képlet, ahogy az lenni szokott, jóval árnyaltabb a valóság haditérképén. A szabadságpártiak érvelése olyan premisszákon alapszik, amelyek nemigen terjeszthetőek ki a valóságos szereplők mindegyikére. A tökéletes demokrácia csak abban az esetben valósulhatna meg, ha minden egyes résztvevője azonos mozgástérrel, egyenlő tudatossággal és egyformán felelős egyénként venné ki a részét az összjátékból. Ha az ember angyal lenne – sommázhatnánk a liberális eszmerendszerek csodálatos antropológiáját. Amely, mint minden utópia, vereséget szenved a valóság terepén. A kommunikáció hadállásaira vetítve a kérdést: aligha szükséges részletesen adatolni, hisz mindannyian látjuk, mennyire is használja az emberiség tudatosan és felelősen nagyszerű kommunikációs eszközeit. Befolyásolás, függővé tétel, a személyes intimitás lerombolása – a sort hosszan folytathatnánk: a társadalom tehetetlenül áll az informatikai eszközök nyújtotta hatalmas szabadság láttán, amely jóval előtte jár az emberi egyén morális felkészültségének. Ha világunk sebezhető, az manapság jórészt a kommunikáció felelőtlen alkalmazásából ered.

A szabadságpárti álmodozók kétszáz éves érvelése ebben a közegben annyira hat életszerűnek, mint azé az arisztokratáé, aki, miközben a guillotine alá cibálták, amiatt sopánkodott, hogy a forradalmi horda összetiporja szép perzsaszőnyegeit. Maradva a thérmidore-i képnél: a szólásszabadság tetszetős assignatái alaposan devalválódtak a túlhasználatban, és a kommunikációs forradalom kezdi fölfalni saját gyermekeit. Már rég nem az állami kontroll a vélemények szabadságára leselkedő legfőbb veszélyforrás, hisz míg a nyugati értelmiség a polgári demokrácia alapvetőinek háromszáz éves terminológiáján rágódik, a globális hadszíntéren vérre menő küzdelem zajlik a tömegek hatalom alá vonásáért. Mondjuk ki végre, amit a kommunikációs folyamatok elemzői régóta hangoztatnak: az egyén maga mond le személyes szabadságának java részéről, amidőn személyes szférájából és személyközi társas kapcsolataiból kilép a telekommunikációs terekbe - nem az állam bitorolja tehát azokat. Az államhatalom a dolgok jelen állása szerint kontroll alatt tartható, mi több, meg is bénítható a szabadságjogok érvényesítésével. Ám ugyanezen személyes lehetőségek jócskán korlátozottak a kommunikációs eszközök hatékonyságára épült, nehezen behatárolható érdekcsoportok hatalmával szemben.

Amilyen a terroristák világszerveződése. Mint mondják: a bűnelkövetés világa mindig egy lépéssel a rendfenntartók előtt jár. A francia hírszerzés egy nyugállományú felelőse különös szakvéleményt bocsátott az információáramlásról zajló vita hullámaira a minap. A monsieur azt állítja: míg az állami szervek elképesztő erőfeszítéseket tesznek az információcsere technikai ellenőrzéséért, a terrorszervezetek céltudatosan átálltak a személyes információcsere technikájára. Ha nem lenne vérre menő tétje, bájosnak minősíteném az adalékot. Akár a fájin ötvenes években: az élelmesebbek immár nem bízzák a cybereszközökre igazán fontos közlendőiket. Akár ki is húzhatnám magam: egy évtizednél is régebben prédikálom, hogy a technikai csatornákba terelt közlés torzító hatásai alól egyesegyedül a személyközi kommunikáció felértékelődése menthet föl. Hogy erre épp a terroristák tanítják meg az emberiséget? A történelem olykor vargabetűket irkál.