A kép forrása


A Gyűrűk urát először 10 éves koromban olvastam, majd többször újraolvastam, több nyelven. Angol verziója szofisztikált, szerb fordítása zord, magyar változata puritán. A mű komplexitása, Tolkien humora és narrációja lenyűgözött. Munkámból és érdeklődési körömből kifolyólag már alapvetően a kommunikáció és média aktuális jelenségeit vizsgálom, de az irodalomtörténész végzettségemből kifolyólag az irodalomról szóló diskurzus továbbra is foglalkoztat. És ebben a diskurzusban csak a nagyon radikálisok vagy bátrak mernek A gyűrűk ura kérdéséhez nyúlni. A mű, és Tolkien teljes munkássága túl van az irodalmi kritika horizontján, klasszikus regiszterébe nem fér bele, kívül esik a kánonon. Tolsztoj, Bulgakov, Dickens, Flaubert, de még Twain sem lesz soha egy lapon említve J. R. R. Tolkiennal. Én azonban úgy gondolom, hogy bár a 125 éve született író legismertebb műve, A gyűrűk ura, bár műfaját tekintve kilóg a klasszikus regények sorából, mégis méltó az irodalmi kritika figyelmére. És talán a mindenható kánon is egyszer befogadja majd.

A kép forrása

A kánon pedig furcsa jelenség. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az irodalomban az abszolút igazságot megtestesítő műveket jelenti, szemben a kánonon kívüli, kevésbé jelentős és értéktelen, azaz feledésre ítélt munkákkal. A kanonizált művek (és szerzők) egy viszonylag zárt univerzumot alkotnak. Alföldy Jenő szellemesen írja le a kánont: az irodalmi kánon a kritika hangadó részének álláspontja, amely szerint a műveket a zsinórmértéknek kikiáltott írócsoport stílusához és világnézetéhez kell mérni. A kánont tekintélyes kritikusok hozzák létre, és a stréberek meg az üzletemberek terjesztik el a demokráciahiányos irodalmi életben. Meglepő tehát, hogy A gyűrűk ura még nem fért be a kánonba.

A kép forrása

A gyerekirodalomba sorolást a trilógia éppen két erőssége is látszólag alátámasztotta: a verses részek, illetve a kiváló, az eltérő kiadásokban különböző illusztrátoroktól származó rajzok. Az orosz recepció például Jézus és az apostolok cselekedeteit láttatta a kötetben, ezt bizonyítják a Moszkvában kiadott verzió illusztrációi is. (A magyar kiadások ebből a szempontból talán kevésbé szerencsések).

A kép forrása

Tolkien saját kézzel is illusztrált könyveinek recepcióját az is nehezítette, hogy a képeket tartalmazó alkotásokat évszázadokon át gyerekirodalomnak tartották, és egy olvasó akkor vált felnőtté, amikor már képek nélküli szövegek befogadására vállalkozott. Nézzük csak meg ezt a „fejlődést” az olvasó, majd irodalomkönyvekben. Manapság egyébként, az új média korában a képi fordulatnak köszönhetően a gyermek és felnőtt irodalom közti határ ilyen típusú percepciója elmosódik, hiszen a képernyőn a szöveg már a képpel alkot egységet.

A kép forrása

Bár A gyűrűk ura a világ egyik legismertebb trilógiája volt már a megfilmesítése előtt is, amikor az 1990-es években a pesti bölcsészkar magyar szakán tanultam, egyáltalán nem volt tananyag. Az egyetemisták egymás közt és a tanárokkal folytatott nem hivatalos folyosói beszélgetésekben Tolkien műveit gyakran említették. Talán kicsit lázadásból is. Odamondva Proustnak és Eliotnak. Beszólva a kánonnak. Az előadóterembe azonban már nem vittük be a témát, és, ha valaki mégis naivan merészelt volna beszélni a trilógiáról, megkérdezni, hogy mit gondol a professzor, hol helyezkedik el a világirodalom univerzumában, éppen egyetemista társai megsemmisítő tekintete lett volna az, mely elveszi a kedvét az egész Tolkien jelenségtől, de még az óralátogatástól is. Ennél műveltebbek vagyunk ugyanis – gondolták és néha ki is mondták a megvetők – hogy egy ilyen populáris munkáról beszéljünk. Némi kísérlet volt persze a tanárok részéről is Tolkien rehabilitációjára, a fantasy és a sci-fi rajongók például megtűrve egy szakszemináriumon találkoztak. A 20. század világirodalmáról szóló előadásokon, a műveiben összesen 37 kitalált nyelv grammatikáját használó Tolkienről azonban nem esett szó, vizsgán nem kérték számon Frodó peregrinációjának stációit. Az egész Tolkien jelenség nem fért bele a kánonba. Egy ilyen népszerű, könnyen olvasható könyv ugyanis mindig gyanús. És bár ezen a szinten mindenki elismerte, hogy nem értéktelen ponyváról van szó, a fantasy, vagy, ahogy 20 évvel ezelőtt még mondták, a mese nem volt való az egyetem ódon falai közé. Bár egyetértek, hogy az egyetemen a klasszikus műveltséget kell oktatni és őrizni, és, ha úgy tetszik, az intézmény szerepe, hogy a magaskultúra utolsó mentsvára legyen, amikor támad a műveletlenség és celebség, de ez a végvári szerep szerint koncentráljon arra, hogy a bulvárt és ponyvát szorítsa ki termeiből. Az olyan specifikus territóriumot, mint a populáris kultúra pedig az egyetem szelleme tárgyalja kellő kritikai érzékkel, de nyitottan, őszintén, sznobéria nélkül.