Magamra vállalom a felelősséget. Az én tanításom érett be, amikor egykori hallgatóm mellőzte a vágóképek használatát. Tudatosan, előre megfontolt szándékkal, ahogyan tőlem hallhatta az egyetemi kurzuson.

Igen, a vágókép körül zajlik e szakmai nézeteltérés: a televízió műfaji problematikájának eme kellemetlen szimbólumáról folyik a vita. Mint neve is jelzi: ez a vizuális kényszermegoldás, a közlés képi csatornáján éktelenkedő férc, kénytelenségből született a híradós műhelyekben. Amikor rövidíteni kell egy-egy riportalany közlésén, elő a jó vágóképpel. Rádióban, írott szövegben a szerkesztő felelőssége, hogy az elmondottak értelmét ne csorbítsa, amikor hozzáigazítja a közlést a terjedelmi keretekhez. Profi szerkesztésnek az olvasó nyomát sem leli, a hallgató esetleg a kiküszöbölhetetlen hangszínváltásokból észleli a szerkesztői beavatkozást. A tartalmi szerkesztésből a televízió kreált önálló műfaji elemet, ami bizony a televíziós közlésforma eredendő és máig orvosolhatatlan csökevényességét leplezi le: hacsak nincs két kameraállás, lehetetlen úgy belevágni a fölvett riportba, hogy az ne okozzon döccenést a képi szövegben. Lefedjük – hangzik ilyenkor az ukáz a vágószobákban, és a tekercs máris a riport végére szalad sikoltva. Az operatőrök gondosan rögzítenek a helyszínen, amit csak lehet: külső homlokzatot, a beszélgetők egészalakos, távoli plánját, falikárpitot, szobrot a lépcsőfordulóban, kutyagumit szedegető kisnyugdíjast. Értelmesen fürkésző sajtósokat: így lesz esemény a semmiből, csupán mert sajtóérdeklődés kereszttüzében zajlik – íme a média önreprezentációja. Kedvencem, valahányszor az ügyészségi szóvivő cipőjét vagy a főbróker összekulcsolt kezeit mutogatják, leleplezik hízásnak indult porhüvelyük bizalmas részleteit. Érdekes ez a tőzsdeindex, a jogerősen elítélt ingatlanüzér szemszögéből?

Szemet sem szúr már médianyelvvel táplált érzékeinknek, amikor olyasféle vizuális elementumokkal etetik meg éhes szemünket, amelyek nemhogy az eredendő közléshez nem tesznek hozzá érdemi információt, ellenkezőleg: az érdemi közlést, amely szemernyivel sem haladja meg a verbális műfajoktól megszokottat, csupán kidekorálja, felcicomázza. Olyan az egész, mint egy agyondrapériázott kirakatbaba, amelyen már nem is látszik a portéka. Fényesen igazolja Enzensberger ítéletét, miszerint a televízió: „nullmédium”. Boldog pionírkor! Eizensteinék, Balázs Béláék még a vágásban látták a mozgókép forradalmi újszerűségét. Sűrítés, feszülségkeltés... A perspektíva váltakozása film-időt hozott létre, drámai hatást keltett. Mi emellett az úgynevezett vágókép? Vizuális semmitmondás, képi zaj egy verbális-képi műfajban. Ahogy jeleztem: a híradó kényszermegoldása, amely jócskán kikezdi a tényműfaj tényszerűségét. Alaposabb, elmélyültebb műfajokban – portréban, körképben, kerekasztal-beszélgetésnél – pedig? A televízió rossz szokása, neveletlen tolakodása. Olyan, mintha terített asztalnál a körmét rágcsálná valaki. A vágókép a televízió szépségflastroma.

És még valami. A média képes az arc, a személyiség közelbe hozatalára. Ha vágóképekkel szabdal agyon egy megfontolt nyilatkozatot, azzal azt sugallja: nem hisz az emberben, nem a közlés erejében, csupán a vizuális ingerekben. Szomorú önvallomás. És igen-igen őszinte.