Érzelmek nélkül nem megy. Na, nem olyan indulatokról van itt szó, melyek gyakran mérgezik a közép-európai emberek életét is, és amelyeket – históriáink a tanúi – rendszerint a nagypolitika területén csiholnak, ott, ahol az emberi arcok már egybemosódnak, ahonnan nézve a seregnyi halál már csak járulékos veszteség, a sorsok kuszálódása geopolitikai szükségszerűség, a nemzeti büszkeség meg a könnyűszerrel szítható gyűlölet praktikus csomagolóanyaga.

Itt viszont már jól kivehető arcok ráncai, a szemekben reszkető könnyek, apró rezdülések is láthatók. Szlovák, magyar nénik, bácsik emlékeznek a kölcsönös kitelepítések hullámaira, a beneši ámokfutásra, a bűnösnek kikiáltott nemzetek könyörtelen büntetésére, egész családok gyökereinek kiszaggatására, kényszerű vagy a nacionalista politika propagandájával meglendített költözésére.

Az otthonukból elűzött vagy kicsalogatott idős emberek vallomásait ellenpontozzák a filmben megszólaló huszonéves fiatalok, akik beszélgetésük során az identitás, saját nemzeti identitásuk nehézségeivel birkóznak. Ez is az örökségük. A „ki is vagyok?”, „mi is vagyok?” sokszor bajosan megválaszolható, húsba vágó kérdése. A hányódás fájdalmaival terhes, ködbe vesző, gyakorta kibeszéletlen családtörténetük.

Néhány fotó, féltve őrzött tárgyak, naplósorokba szorított emlékek. Vladislava Plančíková a saját válaszát keresi dokumentumokba, személyes találkozásokba merülve. Rá is vegyes identitást hagytak felmenői, így lett értő, érző szívű őrzője a békés együttélésnek, a másikat érteni vágyásnak. Nagymamája bennszakadt ígéretét is szeretné valóra váltani: a múlhatatlannak bizonyult fájdalommal hátrahagyott hazájukból, Magyarországról maréknyi földet vinni a dédszülők szlovákiai sírjára. Saját válasza keresése közben aztán, sorsról sorsra rebbenve számos árnyával, értelmetlen szenvedésével szembesül a múltnak.

Plančíková filmje nem kelt nyers indulatokat. Érzelmeket annál inkább, s nem is egyfélét. Nemcsak melankolikus visszatekintésre, elrévedő kutakodásra hív, hanem szelíden magabiztos és elfogadó jelenlétre is azon a földön, amely otthonunkul adatott. A gyökereink gyógyítására. Hogy betegen ne mérgezzenek minket is. Az egyéb módon megjeleníthetetlent, a sűrű mondanivalót sajátos eszközzel láttatja: az elhangzottak képzeletbeli lecsapódásának, továbbgondolásának megosztására fotók, tárgyi emlékek, a természet „kellékeinek” animációját választotta. A filmet végigkísérő, villódzó, izgő-mozgó képsorok egészen sajátos kontrasztjai a bevágott híradórészleteknek vagy az elmerengő interjúfoszlányoknak. E játékosan is komoly megoldás nyomán érezzük igaznak az alkotóra a filmjében elhangzó dal egyik sorát: „Gyermekszemmel nézek rá az idő elteltével is.” S az ilyen tekintet nekünk sem ártana olykor.

A Felvidék című film március 6-áig tekinthető meg a Médiaklikken: http://www.mediaklikk.hu/2017/02/18/felvidek-2/