Nem tettem, mert ha minden efféle küldeményt alaposan szemügyre vennék, még a blogírásra sem maradna időm, nem szólva arról, hogy egy idő óta tudatosan védekezem az ellen, hogy a gépem és nyomában az agyvelőm kósza gondolatok, felszínes vélekedések és sehová sem vezető okoskodások szemétlerakójává váljék unatkozó embertársaim kénye-kedve szerint. Az információözön rákényszeríti az embert felebarátai megregulázására: ha már magunkon nem is tudunk uralkodni, legalább ne mások szeszélyei vezessenek percről percre – megfontolandónak tartom például bevezetni, hogy elektronikus leveleimet is csak szigorú rend szerint, a nap meghatározott órájában nyitogassam, akár egy régi vágású angol felsőházi tag. Ha nem vigyáz, az ember teljességgel belevész a váratlanul rázúduló késztetésekbe, ingerlésekbe és információs hatásokba.

Legutóbb valahogy mégis rászántam magam, hogy belépillantsak egy efféle multimédiás küldeménybe. Orromnál fogva vezetett a címe, amely sokatmondó kérdést szegezett nekem, jelesül azt firtatta, hogy vajon plagizátor volt-e Van Gogh.

A prezentáció példás alapossággal sorba szedett egy sereg Van Gogh-vásznat, mind mellé odaillesztve egy-egy képet a fél emberöltővel korábbi pályatárs, Jean-Francois Millet életművéből. Ügyesen és alaposan dolgozott a készítő: a párhuzamokból napnál világosabban kiderült, hogy Van Gogh szakasztott ugyanazokat a jeleneteket örökítette meg, mint kollégája, mi több, alighanem egyenest annak vásznairól kukkolta le halhatatlanságra ítélt provánszi aratóit, flamand tehenésznőit, normandiai viskóit és argenteuili lankáit. A prezentáció összeállítója a nagyobb hatás kedvéért azt is odabiggyesztette a bevezetőbe, hogy habár jártas a művészet kérdéseiben, az orcátlanság eme foka még őt is mellbe vágta.

Ezen a ponton csaptam dühödtem az Escape billentyűre.

Ha a tudákos illető, aki csakugyan nem fukarkodott fáradsággal, virtuális galériák kurkászásával és a PPS összeállításával, egyetlen műtörténeti órán is járt volna életében, pontosan tudná, hogy azonos téma megjelenése nem megy ritkaság számba. Legismertebb példa talán Manet Olympiája, aki Tiziano korszakos képét tette meg a maga kiindulásául nem is épp ártatlan szándékkal, a festői szemléletváltását demonstrálandó a régiek ellenében. A kanonikus előképek másolása egyébként is elmaradhatatlan stúdium volt a festőakadémiákon: a művésztanoncok egy időben a másolás módszerével vélték utolérhetőnek a nagy elődök ecsetkezelését, beállításait és beállítódását. A művészet története máskülönben is telisteli variációkkal, reminiszcenciákkal, parafrázisokkal: tematikus adok-kapokkal. Van Gogh legelső, máig felülmúlhatatlan elemzője, René Huyghe precízen föltárja Toulouse-Lautrec, Pissarro, Seurat, mindüknél inkább pedig bizonyos Adolphe Monticelli hatását a festő technikájára – csak föl kellett volna ütni az alapművet. Ennyi jóakarattal az is könnyen kimutatható, hogy eredeti ötlet híján Van Gogh ráakaszkodott Gauguin-ra, és folyton ugyanazokat az arles-i utcaszegleteket jutott eszébe lepingálni, csak épp cikázóbb ecsetvonásokkal. Az elmélyült prezentátor minderről sajnos egészen megfeledkezik. Ráadásul teljességgel híján lehet a művészet megértésének, hisz ha nem így volna, épp a két festő képeinek tematikus párhuzama mutatatná a leginkább szembeszökőn, micsoda zseniális látásmód, mennyire egyéni szemlélet tette Van Goghot azzá, aki.

Ebből lehetett volna csak izgalmas PPS! Habár belátom, azon a közhely számba menő címen, hogy „Van Gogh zseni volt” kevesebben kattintottak volna a bemutatóra, mint annak olvastán, hogy „Van Gogh, a tolvaj.” Igaza volt a nagy Pulitzernek: vonzódunk a borzongáshoz. Közben hódít a felületesség és a félműveltség. A médiatér a félműveltek Hyde Parkja, a Semmitmondás Egyeteme. Viszont igen-igen csilivili.