A tavalyi év nagy dobása volt a Star Wars-univerzum egyik újabb leágazása. A Zsivány Egyesként magyarított spin-off történetben a CGI, vagyis a komputergrafika fejlődésének újabb állomásával szembesülhettünk: mivel a film cselekménye közvetlenül a Csillagok háborúja-„saga” kezdetének számító, 1977-ben bemutatott negyedik rész eseményei előtt játszódik, a mostani történetet össze kellett boronálni a hajdani sztori szálaival. Így aztán például az új filmben is felbukkan a fiatal Leia hercegnő, illetve a Halálcsillag bevetésében illetékes, elegánsan mocskos lelkű Tarkin kormányzó.

Csakhogy negyven év az – ha jól számolom – négy évtized, és ez bizony az akkori stáb fölött is elszállt. De van megoldás – három betű: CGI. A hercegnőt játszó Carrie Fisher engedélyt is adott arra, hogy – egy rá hasonlító színésznő alakjának és mozgásának közbeiktatásával – a virágkorát élő számítógépes animáció segítségével fiatalon bukkanjon fel pár pillanatra a vége főcím előtt. A gonosz birodalmi fejest megformáló Peter Cushingnak már az örököseivel kellett egyeztetni, ő ugyanis 1994-ben meghalt. De kérem, ez részletkérdés: egyből több jelenetet is rittyentettek neki. Majd jött egy színész, aki a mocorgásairól kismillió felvételt rögzítő tündi kis kamerával a fején eljátszotta a vonatkozó párbeszédeket és jövés-menést, Cushing arcának digitális „felhordása” pedig már a számítógépes grafikusok munkáját dicséri.

A dúsan tejelő Zsivány-bemutató óta, december végén váratlanul elhunyt Carrie Fisher, s csakhamar lábra kaptak olyan híresztelések, hogy a folyamatban lévő Star Wars-trilógia utolsó részében még virtuális valójában is visszatérhet – 2019-ben. Ezt a gyártó Disney-cég a héten közleményben cáfolta. A rajongók megnyugtatására is. Mert bizony vannak, akik illúziórombolásnak, komolytalankodásnak vagy épp szimpla kegyeletsértésnek érzik az efféle trükközést.

Igaz, ami igaz, évről évre fejlődik a digitális animáció. Az ilyesmivel dúsított filmeket nézve újra meg újra ámuldozhatunk az „aztadejó, teljesen olyan, mintha” szereplőkön, de a szakterület minőségi változásait akkor is tetten érhetjük, ha csak heccből is, de újra megtekintünk egy korábbi filmet, s immár jókat derülünk a benne rejlő – hajdan hüledezve bámult – digitális próbálkozások bénaságain. Ma már viccesen darabos mozgásúnak és zavaróan súlytalannak hatnak például az 1993-as őslényes ősfilm, a Jurassic Park dínói.

De hát könnyű volt Spielbergnek: saurushoz nem kell szépség, egy T-Rex arcjátéka egyenesen felejtős téma, de ember legyen a talpán, aki például Marilyn Monroe bájait akarja így-úgy „rebootolni”. Ahogy az is biztos: Louis de Funès híveit sem fenyegeti közvetlen veszély, hogy hitelt érdemlően összerakják kedvencük „avatárját”: az ő gumifejű bolondozásait valószínűleg soha nem modellezik le élethűen a komputeranimációs guruk. Na jó, egyelőre.

Tény, hogy minden fejlődés ellenére az emberi mimika finomsága és a tekintet eleven szikrája ma még elérhetetlen vágyálom a technikusok számára, s így bizonyosan akadálya annak, hogy elszabaduljanak a hollywoodi folyamatok, és mondjuk Ryan Gosling hihetően beleszeressen a függőleges vásznon Greta Garbóba vagy, hogy egy akciósodrásban Bruce Willist összeeresszék, tudom is én, Errol Flynn-nel. Amúgy is kérdés, hogy a keményvonalas fanoknak kellenének-e néhai (vagy éppenséggel élő, de már idős) kedvencük műanyag és akármilyen korúra klikkelhető változatai. Befizetnének-e egynél többször efféle kalandokra? S lehetne-e valóban azonosulni mondjuk egy újragenerált Humphrey Bogart borongásaival, vagy bele lehetne-e zúgni egy virtuálisan összerakott Brigitte Bardot-ba?

A filmek gyártóinak persze kapóra jönne egy ilyen lehetőség: vége volna a tízmilliós gázsiknak, a hisztiknek, a piás, drogos sztárok allűrjeinek, az öregedésnek, s volna helyettük botránymentesen tervezhető munkamenet. De szép is volna, hej.

Persze ha jobban belegondolok, akad itt még valami: a fizimiskájukra hivatalból vagy munkaköri nyomásra fokozottan kényes sztárok közt vannak olyanok, nem is kevesen, akik sajátosan közelítenek a technikai fejlettség jelenlegi szintjéhez: sebészeik közreműködésével segítenek kiküszöbölni a CGI-s mesterek mimikával kapcsolatos problémáit. Ha például a szakmányban botoxoltató Nicole Kidman vagy Meg Ryan anti-aging arcszabászati ámokfutásainak siralmas eredményeivel szembesülünk, az a benyomásunk támadhat, hogy digitális változatuk talán már jóval lazábban mosolyogna, mint ők maguk. Ahogy Sylvester Stallone arcjátéka is nagyon a múlté. De ez már inkább a gyurmafilmek világához tartozik.