Forrás: Facebook


Az eset, ha alaposabban szemügyre vesszük, kissé az Alfred Nobel kanosszajárására hajaz. Már amennyiben a Facebook-főguru a maga okozta gubancokra kíván ellenszert nyújtani: hiteles és léleknemesítő információs lehetőségeket nyújtani a semmitmondás és a megbízhatatlan információözön áradatában evickélő emberiségnek. Nem tudom, így van-e, mindenesetre tiszteletreméltó törekvés. És reménytelen is, legalább annyira, mint amennyire tiszteletreméltó.

A kommunikációs technikák forradalma olyan szélesre tárta a kaput az információáramlás előtt, ami – lehet-e véletlen az egybeesés? – talán csak a nyugati demokráciákra zúduló migrációs hullámmal szemléltethető kellőképpen. Az alapjelenség kísértetiesen egybevág: az információcsere területén éppúgy egy saját lehetőségeit, működésének oldalhajtásait kezelni képtelen rendszer csődjével szembesülünk, amint az az embertömegek fizikai áramlásának tekintetében is mindegyre nyilvánvalóbb. A kommunikációs lehetőségek elvileg korlátlan, technikailag pedig soha korábban el nem érhető szabadsága olyan társadalmi okozatokat idéz elő, amelynek kezelésére és észszerű mederben tartására a kommunikáció alanyai: egyén és társadalom egyelőre alkalmatlannak bizonyulnak. Az információcseréhez való, elvileg korlátlan jog valósággá válása az információs tevékenységek tartalmi felhígulását hozta, egyidejűleg rávilágít a közlés etikai szempontjainak: a kommunikációs felelősségnek vészes alulfejlettségére. Mi sem jellemzőbb a helyzetre, mint hogy a netkereső előbb dobja ki a jeles facebook-maker, mint Mark Twain szócikkét. Zuckerberg lombikjában éppannyira veszedelmes reakciók zajlanak, mint a dinamit feltalálásakor. Rosszmájúan hangzik, ha azt mondom, az érintett jobban tette volna, ha előbb olvas, és csak aztán áll elő nagyszerű találmányával – már ha olvasmányélményeinek tükrében még mindig fontosnak tartja a parttalan gépi csevegés lehetőségének biztosítását művelt és műveletlen emberfők számára ugyanazon  mértékben.

Rosszmájú fricskák helyett azonban inkább lássuk, mely olvasnivalókat favorizálja a jó útra tért kommunikációs próféta. Kissinger és egy sereg sci-fiszerző. Aligha kerülheti el figyelmünket, hogy a lista részint pragmatikus, részint a modern pszeudo-mitológiák szellemében fogant alkotásokat mutat föl. Tolsztoj Háború és békéje éppúgy hiányzik róla, mint Arisztotelész, Montaigne és az evangéliumok. Költészetnek nyoma sincs. Shakespeare-nek sem, pedig összehordott ezt-azt az emberi nem viselt dolgairól. Mi több: a társadalmi és a médiaműködés hatásmechanizmusát tárgyaló alapművel sem találkozunk Zuckerberg kedvencei között.

Ki tudja, miért. Talán a könyvek birodalmában tett első utazás szédülete után a jeles előolvasó megérkezik majd az emberiség legnagyobb alapértékeit rögzítő írott örökséghez. Ideje volna, mert miközben harmadrangú avagy oldallagos fontosságú olvasmányokon piszmog, az általa kiszabadított szellem mind vehemensebben gyűr maga alá egyént, közösséget és egész társadalmakat. Ha a folyamat az eddigi haladvány szerint folytatódik, szegény Zuckerberg kommunikációs prófétából egykönnyen egy divatjamúlt közlési forma magányos különcévé válhat.