Angolul a szelektálás nélküli tévénézőket passzivitásuk miatt irónikusan couch potatoesnak (tükörfordításban díványkrumplinak) nevezik. Azért mert a kifejezés használói szerint a digitális kor előtt, de leginkább az őstelevízió korában elterültek, mint egy zsák krumpli a heverőn, és meg sem mozdultak. Ezen, a legkevésbé sem hízelgő vagy kedves megnevezés felett azonban már eljárt az idő. A 2012-től végzett Nielsen kutatások szerint mind több tévénéző lesz passzív befogadóból aktív résztvevővé, legalábbis a világhálón. Exponenciálisan növekszik ugyanis azok száma, aki a tévéműsorokat már okostelefonokkal és táblagépekkel a kezükben nézik, és aktív vitát folytatnak a közösségi médiában, utánanéznek információknak, szavaznak.

Nem meglepő tehát, ha a marketingesek is lecsapnak erre a lehetőségre, felismerve, hogy két képernyő jobb, mint egy, és hogy mind többek kezében ott van az internetre csatlakozó okoskészülék. Ekkor elég reklámként csak egy webcímet mutatni, mely kedvezményes vásárlási lehetőséget biztosít, és a több millió nézőből tízezrek rögtön fel is keresik az oldalt és rendelnek. Fontos kiemelni, hogy itt nem teleshopos termékekről van szó!

Visszatérve a marketing nézőpontból a mi origónkig, a nézőig, azzal szembesülünk, hogy a felhasználó egyszerre tartalomlétrehozó is, prosumer (a producer és consumer szavak összevonásából). Interaktív lesz, szavaz, befolyásol, vitatkozik, posztol, megoszt, lájkol, kritizál. Kvízekben vagy tehetségkutatókban választ megoldások és résztvevők közül, közösségi médiában kifejti a véleményét az éppen nézett programról, utánanéz a műsor hivatalos vagy rajongói Facebook oldalán, vagy hashtag-gel jelölt Twitter üzeneteket olvas, azokra válaszol. Megteheti, hiszen nem számít újdonságnak, hogy mind több műsornak, műsorvezetőnek van saját hivatalos vagy a nézők által készített, a gyakorlatban professzionális Facebook oldala, a köztévénél példa erre a Munkaügyek vagy Fapad. Az újdonság abból áll, hogy nem a műsor után, hanem már közben is használja okostelefonját.

                                                         (fotó: Szűts Zoltán)

Ezt a jelenséget két tény is magyarázza. Az egyik a szokás. A Tecmark marketingügynökség több mint 2000 ember bevonásával készült 2014-es kutatása szerint egy átlagos felhasználó majdnem napi 250-szer veszi kezébe az okostelefonját, és több mint 3,5 órát használja. Még azelőtt megnézi e-mailjeit és Facebook üzeneteit, mielőtt felkelne az ágyból, minden harmadik pedig már elveszve érzi magát az okoskészüléke nélkül, ezért az gyakorlatilag folyamatosan ott van a kezében. Egy 2012-ben készült Nielsen felmérés pedig még arra is kitér, hogy a 18 és 24 év közötti fiatalok harmada a mosdóban, fürdőben, mellékhelyiségben is elszakíthatatlan a telefonjától. A másik tény az, hogy az ember társasági lény, és társalgási témákat keres, hogy kapcsolatokat létesítsen. Sokan korábban is csak azért néztek meg bizonyos műsorokat, hogy legyen közös témájuk, gondoljunk csak a Szomszédokra vagy a Dallasra. Ma sokan azért néznek meg műsorokat, hogy utána posztoljanak, csevegjenek róluk a Facebookon, írjanak a Twitteren, majd az így kialakult vitában részt vehessenek, valahová tartozhassanak.

A Twitter a rövid üzeneteivel a Facebook mellett aktív vitát generál a tévéműsorokról. A nézők élveznek arról „csiripelni” vagy posztolni, hogy mit néznek éppen, mi a véleményük. Ezáltal egy nagy közösséggé válnak a többi nézővel, de a műsorkészítőkkel és színészekkel is. Az utóbbiak pedig előszeretettel osztanak meg információmorzsákat, háttér infókat, forgatás közbeni fotókat. Így a két képernyőt használók kicsit beavatottaknak is érezhetik magukat, én például innen tudtam meg, hogy jövőre is visszatér a Duna TV képernyőjére a Munkaügyek, a főszerepben a zseniális Molnár Piroskával és Mucsi Zoltánnal.